E nyúlfarknyi kijelentésből aztán Révész Sándor, a Népszabadság publicistája rövid úton azt hámozta ki, hogy Orbán már magánéleti kérdésekben is zsarnokságra tör. Merthogy - így a napilap szerzője - "azt a millióféle hagyományos családmodellt, ami a történelmi időben, a földrajzi térben, különböző nemzetekben, felekezetekben és társadalmi rétegekben kialakult, semmi más nem köti össze, mint a szabadság hiánya". 

Szőnyi Szilárd: Élet és irodalom - Heti Válasz

Majd mindenki ismeri a fülbesúgós játékot. Elindul egy épkézláb normális mondat, a következő fülbesúgásokkal egyre torzul az eredeti szöveg, a végén jót lehet nevetni, mivé is válik annyi továbbmondáson keresztül az üzenet. Hogy éppen ez a játék jutott eszembe egy nyilatkozat nyomán kikerekedett vita kapcsán, ezen lehet csodálkozni, de inkább a sajtó groteszk bájának tartom.

A dolog úgy kezdődött, hogy Orbán Viktor nyilatkozott a Frankfurter Allgemeine Zeitung-nak „Létezik egy rejtőző Európa” címmel. Az interjú nagy része Magyarország és Európa kapcsolatáról szól, de belekerült néhány rövid mondat erejéig a miniszterelnök hitvallása a családról és gyerekekről. „A sikeres nemzetek vallják, hogy nincs jövő család és gyerekek nélkül” – áll az egyik helyen. Majd a kultúra és hagyomány jelentőségéről szólva a riporter megkérdezi: „A fejlődés nem az lenne, hogy távolodjunk el a nemzettől, a családtól, a vallástól?” Eme meglehetősen ostobácska kérdésre Orbán Viktor azt válaszolta: „Ez a vesszőfutásom egyik oka. Vannak ugyanis, akik úgy magyarázzák az európai történelmet, és Európa jövőjét, hogy a vallásosságtól a szekularizáció, a hagyományos családmodellektől a különböző családmodellek, és a nemzetek irányából a nemzetköziség, illetve az integráció felé menetelünk. Én éppen az ellenkezőjét gondolom. A kérdés az, hogy mi az előre, és mi a hátra.” 

Viszonylag későn, mondjuk úgy, a harmadik fülbesúgásra figyeltem fel Révész Sándor publicisztikájára. Az ominózus írás - pontatlanul - kiragadja Orbán Viktor nyilatkozatának azt a részét, amit a hagyományos családról mond, majd finoman szólva is messze továbbgondolja a témát. Révész Sándor két előfeltételezésből indul ki, az egyik, hogy a hagyományos család összetartása kényszeren alapul, s ezért zsarnoki. A második az, hogy Orbán Viktor zsarnok, mert a hagyományos családmodellt tartja előbbremutatónak. Ebből következően a miniszterelnök  nem hisz abban, hogy a családnak a szereteten kellene épülnie, hiszen a Népszabadság publicistája szerint a hagyományos családmodell nem épül a szereteten, mert hiányzik belőle az egyéni szabadság. Ha a választás szabadsága bekerül a család intézményébe, akkor ugyan instabillá válik, ám mégis boldogabb mindenki, mert szabad.

Révész Sándor eme állításait néhány irodalmi jellegű élménnyel támasztja alá. Felhoz itt balladától kezdve Shakespeare-drámát, valamint a Hegedűs a háztetőn-t, ami már csak azért sem szerencsés, mivel a zsidó házasságszerzés tradícionális gyakorlata némiképp egyedülálló az európai kultúrkörben, semmiképpen nem  általános érvényűen jellemző a házasság- és család intézményéről alkotott több ezer éves kép kapcsán. Példa és ellenpélda akad elég a művészetből,  jó családokról és rossz családokról egyaránt. A művészet, az irodalom ugyanis nem lehet referenciális alap. Az irodalom fikció, s mivel egy mű mindig is többfajta interpretációnak ad teret, nem szolgálhat objektív döntőeszköznek egy meglévő, valós társadalmi intézmény mellett vagy ellen. Ha a publicista olvasott volna női lektűrregényeket, ezek hatására azt kellene mondania: a hagyományos családmodell a legcsodálatosabb dolog, mert mindenki boldog, aki párra lel. A női lektűr-, vagy ponyvairodalom többségének a mai napig jellegzetessége, hogy a főhős tradicionális értékeket kíván elérni: férj, család, gyerekek, boldogság. A klasszikus irodalomban is találunk jó néhány olyan művet, ami értékként mutatja fel a családot, és a házasságot nem az egyén boldogtalanságaként értékeli. A komoly irodalom egyébiránt éppen azáltal nem lesz giccs, hogy tragikus élethelyzeteket is felmutat, a tragédia azonban nem feltétlenül a társadalomkritika kifejezésére szolgál. Szegény Anna Karenina a vonat alá vetette magát, és marxista, meg liberális kritikusok sok-sok évtizede rá akarják vetni a gonosz hagyományos társadalom szemére az ő halálát. Az Anna Karenina című regény főhőse azonban nem a bukott asszony, hanem Levin, aki a házasságát egyéni tökéletesedésként fogja fel, pedig néha nem is olyan könnyű az együttélés. Anna meghal, végzete egy előre kijelölt úton halad, ami az egyéni szabadságból éppen a tragédia felé mutat, mert képtelen úgy élni, hogy életét bűn terheli, s végül nem bírja elviselni, hogy a boldogság, amely miatt mindent odahagyott, káprázat csupán.

A múltban a családok - ellentétben Révész Sándor állításaival - azért voltak stabilak, mert fel sem merült kérdésként a változás, változatatás kívánalma. Kizárólag a házasfelek egyikének halála vezethetett oda, hogy egy családban megváltozzanak az optimális viszonyok, özvegység, ezt követően esetleg egy új házasság teremthetett új helyzetet. A kötést tehát nem kényszer szülte, általános meggyőződésnek számított, hogy egy normális család férjből, feleségből és gyerekekből áll. Az sem felel meg  a tényeknek, hogy a történelem korábbi korszakaiban a házasságok nem szerelemből, egyéni vonzalomból köttettek volna. Volt itt-ott érdekházasság, volt esetenként kényszerítés is, ám alapvetően minden gyermekét kiházasító szülő arra törekedett, hogy kölcsönös szimopátia alapján keljenek egybe gyermekeik. A kényszert valóban egyfajta szeretetlenség szülte, de azt is tudjuk, hogy a szeretetlenség családi kötelékben ritka, ez valószínűleg az őskor óta így van. Az ember, mint érző lény megdöbbentően keveset változik. Volt régen is szerelmi házasság, ma is sok van (de tegyük hozzá, nem mind az). S ha a szerelmi házasságok és kapcsolatok mindenhatóságáról beszélünk, csak egy kérdés erejéig engedtessék meg a kitérő: ma mindenki olyan happy, mióta szégyenletes dolog érdekházasságot kötni? Elvileg mindenki szerelmi háazsságot köt. Tudnak-e élni a házasfelek ezzel a kinccsel, hogy szerelemből keltek egybe?

Nagy szó a szabadság! Nagy szó, ilyentájt főként. Szabadság, szerelem! Vagy inkább fogalmazzuk át a költői szavait: szerelem, aztán szabadság? Sokan úgy értelmezik: szabad vagyok, ha kiszállhatok egy kapcsolatból, amikor már kifulladt, amikor nem érzem a szerelmet, amikor nem vagyok boldog, amikor újra szeretném érezni a mámor bizsergését. Szabadon kiszállok, és szabad madárként hagyom ott a családomat. Ők mennyit élnek meg önnön szabadságukból ilyenkor? Amikor anyagi gondok támadnak, amikor egy felnőttel kevesebb, és nincs aki alapvető feladatokat ellásson a családon belül? Amikor a másik fél nyakába szakad minden? Amikor megzavarodott, síró gyermekek maradnak odahaza? Nem megy már úgy a tanulás, verekszenek, esetleg akár deviáns magatartást mutatnak az otthoni zűrök miatt? Hazudnak, züllenek? Persze, szabad nekik Szabad apukának, anyukának is repkedni a világban, egyik virágról a másikra. Hogyne szabadna akkor a gyereknek azt csinálni, ami jól esik?

Nagyon nehéz megmagyarázni egy liberális embernek, hogy szabadság létezik a kötöttségen belül is. A kiindulópont ugyanis a liberális ember számára az, hogy ami kötöttség, az rossz, azt el kell hagyni. Pedig a kötöttség nem drótkerítés, a házasság nem kaszárnya. Két ember egymáshoz tartozása adja azt a biztonságot, ami lehetővé teszi, hogy a család tagjai értelmes életet élhessenek. Egy sértetlen család a legjobb alap ahhoz, hogy tagjai dolgozzanak, tanuljanak, megéljenek, esetleg a társdalomért is tegyenek. A házasság, ép család biztonsága megadja a lehetőséget, hogy kevésbé legyen kiszolgáltatott az ember a külső körülményeknek, s ezzel szabad lesz. Azt hiszem, fölösleges is mondanom, hogy egy tradicionális, egyszerű családban van szeretet. Azt elvitatni, hogy nincs, csak azért, mert a házastársak nem engedik kiszakadni a másikat, őrült gondolat. A szeretetnek joga van ennyi önzéshez. Sőt, azt mondhatjuk, az igazi szeretet önző kell, hogy legyen. Révész Sándor Rómeó és Júliát hozza fel végül, akiknek meg kellett halniuk a szerelmükért. Csupán egy aprócska kérdés: amikor e két veronai fiatal titokban összeházasodott, azt esküdték-e egymásnak, hogy „amíg szeretjük egymást, együtt leszünk, és ha nem szeretjük egymást, akkor fel is út, le is út, drága szerelmem?”

Szóval, honnan is indultunk el? Valószínűleg igaza van Szőnyi Szilárdnak a Heti Válaszban: csak szántszándékkal lehet félreérteni így egy kijelentést. Egyetértünk azzal is, hogy sajnálatraméltó az, aki nem tapasztalhatta meg, mekkora boldogság van egy egyszerű, nem bomló, nem oszló családban. Ám summa summarum, rendkívül tanulságos a történet. Hogyan lehet egy idegen nyelvű cikkből nem idézve, inkább átfogalmazva valamit elmondani, ami tökéletesen nem vág bele az eredeti szöveg mondanivalójába.  Ezt aztán hogyan lehet addig keverni-kavarni, míg egy nagy ellenzéki katyvasz készül, jó sok idegborzoló zöldséggel. Az egykori Muppet show Svédszakácsa jut eszembe erről a főzetről. Börk, börk, börk, énekelte, és dobálta bele a fazékba, ami a keze ügyébe esett. És csak azt nem érti az ember végül, hogy kerül bele az egészbe a miniszterelnök?

 

 

 

Forrás: The Muppet Show

Hozzászólások