A reformáció hónapja október, amelynek utolsó napján, október 31-én világszerte arról emlékeznek meg, hogy Luther Márton német Ágoston-rendi szerzetes és egyetemi tanár, a reformáció megindítója 1517-ben e napon tűzte ki 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. Tételeivel a búcsúcédula-árusítások körüli visszaélések ellen is tiltakozott, kétségbe vonva a pápa jogát a bűnök megbocsátására.
Réthelyi: hitre és tudományra egyaránt szükség van a problémák megoldásában – hirado.hu
Múlt héten megharcoltam én is a magam hitharcát. Utána nem diadalt, de feszültséget és letörtséget éreztem. Mert a hit harcát az embernek először nem a világgal, hanem a hozzá közel állókkal kell megvívnia, és a végeredmény sok esetben értetlenség. Van egy pont, ahol az ember nemet mond, s a "nem" a másik olvasatában a szeretetlenség kifejezése.
Felkértek, hogy keresztanya legyek. Egy gyönyörű pufók kisfiúcska keresztanyja. Többszörös felekezetváltás kellett a családok életében, hogy ezt a kisfiút történetesen római katolikusnak szeretnék megkeresztelni. A kedves és szívből jövő felkérést visszautasítottam. Dadogva magyaráztam, hogy képtelen lennék Isten előtt olyan esküt tenni, ami meggyőződésem ellen való. Elmondtam, hogy a hit az egyik legfontosabb dolog az életemben, és ezzel nem tudok játszani. Szívesen leszek a kisgyermek szívbéli keresztanyja, de esküt nem tehetek meggyőződésem ellenére. Istennek nem hazudok. A szülőpár arcán megütődöttség és meg nem értés. Azért tehetnél kivételt a kedvünkért, olvasom le sértett mosolyba húzódott arcukról. Azért nem kell ilyen fafejűnek lenni mindig.
Fafejűségem nem ma kezdődött. Sőt, valahol értelemre való eszmélésemmel együtt keletkezett. Ez a rettenetes fafejűség apai örökségem, időnként áldás, néha átok. Ő belehalt, talán én sem láttam volna hasznát, ha ez a rossz természetem nem találkozik össze mindazzal, ami ma vagyok, s ami már rég nem ugyanaz, mint amit családilag hoztam magammal, amúgy természetként, otthoni levegőként, rossz beidegződésekként.
Soha nem voltunk ateista család, mindig is ott élt a hit közöttünk, csakhogy modern korunk hozadékaként szüleim okosabbnak vélték magukat minden teológiánál és kijelentésnél. Ezért aztán a hit nem párosult az ismerettel, sőt sokszor még a bizodalommal sem. Gyermekkorom nagy hiányai között szerepelt, hogy az Istenben való hit mögött nem volt tudásom, nem volt miből összerakjam az igazságot. Én kerestem vakon, tapogatózva, s Ő akkor már rég egyengette az utamat, hogy meg is találjam.
1990-ben kerültem az egyetemre. A szabad ország éppen nagykorúvá vált szabad állampolgáraként választottam, s aztán beleszabadultam egy mámorosan átalakuló világba. Ez volt az az év, amikor a könyvesboltok roskadoztak a Károli-Bibliáktól, s én megvettem életem első saját Bibliáját. Ma is azt olvasom, az elejéről leszakadt a fedlap, s a már rég hiányoznak az első lapok, de ugyanazzal a szeretettel veszem kezembe, mint egykoron. Ez volt az az idő, amikor mindenki keresett. Egyik ismerősöm teljes istentagadásból jutott el egy katolikus ifjúsági mozgalomhoz, persze szerelemből. Egy másikat kis híján beszippantott egy dél-koreai szekta. Református barátnőm az adventistákhoz járt, és nagyrészt vegetáriánus volt ez idő tájt. Én pedig megtagadtam Krisztust.
Rettenetes ez így leírva. Rettenetes maga a gondolat, elvetemültség, aljasság, végtelen tudatlanság… Vagy talán nem is Krisztust tagadtam meg, hanem egész addigi önmagamat, hogy aztán megújult ember lehessen belőlem? Végigjártam egy ősapáknál megkezdett utat, a berésit, a "kezdetben"-nel kezdődő, és a Krisztus keresztjéig tartó utat? Megtagadtam és nem háromszor. A kegyelem ekkor is ott működött életemben. A kegyelem, Isten szeretete, az elnéző mosoly, amivel elzsidósodásom idején terelt tovább egy kijelölt úton. A megismerés, a válasz felé. Az út végén ott volt a konfirmálásom, a teljes szívedből, teljes erődből, teljes elmédből parancsolata szerint. Az ószövetségi parancsolat ereje kihatott a Krisztusban való megújulásra is.
Aki egyszer megtagadja Krisztusát, az utána úgy őrzi az Ő végtelen szeretetét, hogy tudja, nem játszhatja el még egyszer a kapott ajándékot. A kegyelemből kapott hitet senki nem kockáztatja. Ez a fafejűség bolondság mások számára. „ennyire nem lehet szemellenzős valaki”, kaptam már meg nemegyszer. Ugyanazt a kenyeret ettük, másnak mégsem jutott ugyanaz az őrültség, s méltán kérdezhetik, honnan vette hát ez a mi családbélink a bolondériáit. Amúgy szemérmes emberek lévén hitről nem szoktunk beszélgetni. Megdöbbentő hát, amikor kiderül, hogy az egyiknek ez a legfontosabb, a másiknak pedig a szokások közül egy, amit jól-rosszul megél.
Rossz hetem volt. Az embert mardossa a kérdés, miért vagyok ilyen szívtelen a rokonságomban? Ami számomra egyértelmű, azt miért kell most ilyen kellemetlen, feszélyező jelenetben kinyilvánítani? A dolog letaglózott. Bár olykor eszembe jutott: figyelj, itt van reformáció. Szembe köpheted magad, ha nem teszel tanúbizonyságot. Azért csak nyomasztja az embert a dolog. Főleg a szeretteim arcán a megbántottság, az kísértett sokáig.
A vasárnapi prédikáció végül lezárta bennem a kételyek sorát. A lekcióban ott hangzott életem legfontosabb igéje, ami végigkísért egész zsenge gyerekkoromtól, lázadó ifjúságom, majd gyors nagykorúvá és asszonnyá válásom idejétől egészen mostanáig. Római levél 9,16: „Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” Amikor az ember éppen azt az igét kapja, ami a legfontosabb a számára, akkor tudja, mindez minden értelmet felülhalad. Minden emberin túl van. Ez már maga a kegyelem. Maga a kegyelem, ami hitet ad, egy félhitű családban, kegyelem, ami tartássá, bizodalommá, meggyőződéssé formálja azt, ami annak idején egyszerű fafejűség volt. És igen, ez felülír szokást, ez felülír családi hagyományokat, ez felülír jószándékú emberi ösztökéléseket. Először Isten gyermeke vagyok, és utána bármi más. Ehhez levetettem családi kötelékeket, levetettem minden előző hagyományt. Meztelen voltam. Isten gyermeke. Ő felruházott. Megmutatta kegyelmét.
Vasárnap ismét megmutatta kegyelmét. És elég volt egyetlen Ige, hogy a mázsás terhek mind lekerüljenek szívemről. Reformáció előtt néhány nappal a teljes megértés közelségéből szánom és irigylem egykori reformátorainkat, akiknek először le kellett lelküket mezteleníteni, hogy megtölthessék a kegyelemmel. Mert a megtisztult hit a kegyelem legszebb bizonyítéka.
Hozzászólások