S mikor völgyünkre tört az áradat
S már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
Egyetlen kőszikla megmaradt,
Egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.
(Áprily Lajos: Menedék)

Vas Népe

Valahonnan messzi távolból, a telefonon keresztül ezt mondta hétfőn egy édesanya: „Meghalt a fiúnk… Ne mondjon semmit. Ez olyan fájdalom, nincsenek rá szavak.” Épp vendégek voltak nálunk, a zajban nem is hallottam, ki mutatkozott be, csak a fiú keresztnevét értettem. Futottam férjemért. Mielőtt becsuktam volna az ajtót, láttam és hallottam, ahogy a fejéhez kap, és felkiált, mintha közvetlen hozzátartozója halt volna meg. De hát az volt! Ma, a gyülekezet döbbenete, a halálhírre támadt moraj, mind azt mutatta, amit férjem így fogalmazott meg: „a mi gyerekünk volt”.

Pedig akkor még, a telefont átadva férjemnek, lázasan gondolkodtam. Minden távoli ismerős eszembe jutott, mintha csak azt próbáltam volna elhessegetni, hogy egy általunk szeretetett fiúra gondoljak. Aztán, odakint az udvarban megtudtam. Vendégeink is sírtak. Mert ki az, akit nem érint meg egy tizenhat éves fiú váratlan, tragikus halála? Azóta számtalanszor eszembe jutott: nem lehetne-e megállítani az időt, visszaforgatni, és semmissé tenni?

Kisfiú kora óta idejárt, a gyülekezetbe. Közösségünk aktív tagja volt konfirmációja után is. Az a csöndesség, az a szelídség, az a hűség, ami soha nem volt látványos, valahogy megemeli most alakját, így a megváltozhatatlan pillanata után. Jött a kivetítőért, vagy éppen nagylányunkra várt az ajtó előtt, fejét kicsit előrenyújtotta. Szelíden mosolygott ilyenkor.

Ha családjukról szó volt, mindig a harmónia jutott eszembe. Szülei soha nem kérkedtek szeretetükkel, kapcsolatuk ereje sugárzott belőlük. Fiaikon ez meglátszott mindig. Fiúk titokban tanulta meg szülei házassági évfordulójára a Mondschein-szonátát. Csak a zongoratanárnő volt beavatva. Pedig kemény dió volt a számára, de ő ügyesen eljátszotta a darabot. Nagyszülei, szülei ott voltak a vizsgán. A fiú feje egy kicsit előrehajlott, ahogy leült a zongora elé. Olyan volt, mint mindig: szelíd.

Még halálában is volt valami tapintat. Vagy az Úr Isten kegyelme az, ami megkímélte a szülőket, a testvért attól, hogy lássák, mi történik vele? Nem kellett átélniük azt, hogy rajtuk múlt volna élet és halál. Ez a kérdés már eldöntetett.

A sajtó, amelyet nem engedtek a szerencsétlenség helyére, s csak távolról következtetett, természetesen mindent „jobban tudott”. Egy megjelent rövid hír, a találgatásokkal kiegészített, feltupírozott történet már semmiben sem hasonlít az igazságra. Letaglózottan jövünk ki a templomból, ismét felkavart a hirdetésben elhangzott néhány mondat. Hölgyismerősöm mellett megállok, szomorúan, suttogva váltunk néhány szót. Nemcsak a templom, nemcsak a hittan, de gyermekeink közös iskolája is összekötött ezzel a közülünk eltávozott fiúval. Mögöttünk harsogva osztja értesüléseit egy asszonytársunk, aki a napilapból értesülve jobban akar tudni mindent, mint más. Hangjából kicsendül a végkövetkeztetés: Azért halt meg a fiú, mert nem tartotta be a szabályokat, elcsatangolt – s amit nem mond ki, a hanghordozása rejt: vessen magára. Asszonytársunk maga is temetett gyermeket. Van, aki mégsem ért abból, hogy az Úr valakit előbb elvesz, mint mást. Hogy nem ismerjük a miért-et. Nem ismerjük még a célt. „Őt már nem kell sajnálnod”, mondja tiszta hitű lányom, aki együtt konfirmált a fiúval, miközben síró vállamat simogatja. „Őt már nem kell sajnálnod”, mondja, mert alig érthetően elsorolom, hogy annyira sajnálom a szüleit, s őt is nagyon.

Nem tudom, miért kellett meghalnia. De azt tudom, hogy halála után mintha egy angyal lépkedne köztünk. Azt sem tudom, mennyi ideig tart, míg egy élő, járó emberből, egy szelíd fiúból, aki előrehajtott fejjel, szelíden mosolyog, egyszerre nesztelenül közlekedő angyal lesz. De azt tudom, hogy indulataink úgy csitultak le halálhíre után, mintha már ott osont volna közöttünk ez az angyal. Megszelídült hangunk, megtompult minden düh. Meztelen valóságában mutatkozott meg minden, ami értéktelen. A hívság. Az Isten előtt érdektelen.

Vagy két éve a hittanos tanévzárón történt egy dolog. Az istentiszteletet a kertben szoktuk folytatni, sütögetés, játék, és éneklés mellett. Nem volt mindenkinek alkalmas fahusángja a sütéshez, ezért a fiúk gyorsan szaladtak, hogy mindenféle dirib-darab ágakat levágnak. Ő is ügyesen lemetszett egy darabot, csak aztán derült ki, hogy az egyik csemete-fát. Ahogy most valamelyik délután kint dolgozgattam a kertben, eszembe jutott ez, s újra sírva fakadtam. Akkor nem értettük a miértet, ma már tudom, hogy értelme volt annak a csemete-fának. Ezt vitte magával a fiú. Ez az ő fája, ami a Mennyei országban fogadta. Mert az, akit nagyon szerettek a körülötte élő emberek, mennyivel inkább szeretetet kap Mennyei Atyjától!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Címkék: 

Hozzászólások