A tervek szerint a csatorna falába vésnék be a 77 halálos áldozat nevét. A szigetből kivájt törmelékből Oslóban szintén emlékmű készülne.

A táj sebe a Breivik-mészárlás helyszínén - Kármin

A címben felhasznált kifejezés Christoph Klein nyugalmazott erdélyi szász evangélikus püspök Bosszú helyett megbocsátás című könyvéből származik, melynek alcíme: A megbékélés kultúrájának teológiai alapvetése. Sok-sok évvel ezelőtt a kezembe adták az eredeti német példányt, hogy fordítanám le. Kicsit meg is ijedtem a feladattól, hiszen addig kizárólag az ószövetségi kutatások témakörében fordítottam. Félelmem, hogy itt-ott nem expliciten fogalmazok, itt-ott a stilisztika rovására ment, ám az, amit kaptam akkoriban ettől a  könyvtől azóta is végigkísér. Christoph Klein elképesztő alapossággal és rendszerező kedvvel vázolja fel mindazt, amit tudnunk kell a megbékélésről. Alapgondolata, hogy mivel Isten megbékélt az emberekkel, ezért nekünk is a megbékélés szolgálatába kell állni. Még akkor is, ha mindez magába rejti annak kockázatát, hogy visszaélnek vele. Paradox könnyelműségnek nevezi ezt a szolgálatot, ami azon alapszik, hogy mindez némelyeknek bolondság, de Isten előtt az egyedül elfogadható út. A szász püspök az egyházat tartja leghivatottabbnak arra, hogy a világban is a megbékélés szolgálatát végezze.

Most újra levettem a polcról a 2003-ban megjelent könyvet. Az utóbbi időben gyakorta eszembe jutott. Napokban olvastam, hogy Norvégiában, a Breivik-mészárlás helyszínén, Utøyán egy svéd művész, Jonas Dahlberg készít emlékművet. Tervei szerint egy 3 és fél méteres csatornát szeretne kialakítani a szigethez tartozó Sørbråten nevű félsziget megcsonkításával. A „táj sebe” szimbolizálná az emberek lelki sebeit. Az óriási alkotás ugyanakkor ellenérzést váltott ki mind a helybeliek, mind hozzátartozók körében. Emlékeztetőül: 2011. július 22-én Anders Behring Breivik Osló  kormányzati negyedében bombatámadással nyolc embert ölt meg. Ezt követően az Utøya nevű szigeten egymaga 69, zömében tizenéves fiatalt gyilkolt meg. Kegyelmet nem gyakorolt, és később megbánást sem mutatott. Beszámíthatónak találta a bíróság, és 21 év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Norvégiában ez a legmagasabb kiróható büntetés. Ám elképzelhető, hogy 21 év múlva egy áldozat hozzátartozója az utcán összetalálkozik a tömeggyilkossal.

Adott egy elvetemült gyilkos, aki semmifajta megbánást nem mutat vagy érez. Rengeteg hátramaradott van, akik érintettek. Az egész társadalmon mély sebet ejt a trauma, „az én gyerekem is az áldozatok között lehetett volna” felismerése. Aztán adott az illúzióvesztés, mert egy békés társadalom kitermelhet ilyen emberi mércével már nem is mérhető gonoszságot. És végül ott van a mindenkori hatalom, amely pontot akar tenni a dolgok végére. Egy emlékművel. Amely ráadásul egy soha nem pótolható részt vágna ki a tájból. Mire jó mindez? Szolgálja-e ez a gyász feldolgozását? Nyilvánvalóan nem. A gyilkos, mint az örök gonoszság megtestesítője semmifajta megbánást nem mutat. A miértek továbbra gyötrik a hátramaradottakat. Miért és honnan ez a gonoszság?

A helyszín ez esetben éppúgy áldozatnak tekinthető. Felsőőrön (Oberwartnak is nevezik) 1995. február 3-án a helyi cigánytelepen egy csőbomba négy embert ölt meg. A kinyilvánítottan rasszista indíttatású merénylet elkövetője nem őrvidéki volt, hanem Stájerországi. A hatóságoknak sikerült elkapni, bíróság elé állították, és ténylegesen letöltendő életfogytiglani büntetést kapott Ausztria legjobban őrzött börtönében. 2000-ben a rasszista merénylő – minden óvintézkedés ellenére – felakasztotta magát. Felsőőri barátunk meséli, hogy a helyi lakosokat ez a merénylet szabályosan megbélyegezte. Ha addig azelőtt ismeretlen lett volna a városka neve, ezután már úgy azonosították be: ja, az a hely, ahol négy embert felrobbantottak. Hiába derült ki nem sokkal később, hogy a merénylő még csak nem is a vidékről való volt. Ezt a rettenetes szégyenfoltot nehéz volt lemosni, és hosszú évekbe telt, míg már nem a csőbomba alapján azonosítottak be a kisvárost.

Valahogy így lehet ez Utøyá-val is. Ha elkészül Jonas Dahlberg emlékműve, örök időkre szólóan ott áll majd a jel. A vétlenek minden nap szembesülni fognak azzal, ami szürke árnyékként települt 2011 óta életükre. Tiltakozásuk érthető.

Egy tragédia emlékére állított alkotás általában azzal a céllal készül el, hogy örök felkiáltójelként figyelmeztessen a történelem tanulságaira. A norvégiai emlékmű is készülhet ilyen célból. Elképzelhető azonban, hogy más lesz belőle. Turistalátványosság. Kíváncsi katasztrófaturisták és különös látványosságok iránt érdeklődők kirándulási célpontja. Ha így történik, vajon valóban eléri-e célját?

Óhatatlanul kínálkozik a párhuzam a mi emlékmű-ügyünkkel kapcsolatban. A megfogalmazott cél, a náci megszállás áldozatainak emléket állítani, nemes. A végrehajtás rendkívül sok buktatót rejtett és rejt máig. A látványterv alapján úgy vélem, maga az alkotás a korízlésnek rég nem felel meg. Az esztétikai minőségen túl a szobor felállítása körül túl nagy volt a politikai hecckampány. A lényeg mindenesetre érintetlen marad: a megbékélés a szoborral nem következik el. Ez nyilván annak köszönhető, hogy nincs párbeszéd, a kéznyújtás csupán az egyik oldalról érkezik. Persze nem emlékművel kellene kezet nyújtani. A megbékélés ugyanis személyesen kell végbemenjen. Csak akkor működik, ha embertől emberig végbemegy. Elég egy közösségen belül egy rasszista, és a dolog olyan, mint a veszett fejsze nyele.  Üres deklarációk, lélek nélküli közösségi cselekedetek tökéletesen hiteltelenek. Ám hiteltelen az a panasz is, amely a kinyújtott kézre nem mással válaszol, mint köpéssel. A párbeszédhez minőségi kommunikációra van szükség minden fél részéről.

Szeretném megélni azt a napot, amikor nem emlékművekre lenne szükség, mert ember és ember között béke lenne. Szeretném azt a napot megérni, amikor kizárólag az emberléptékű alkotásokra lenne szükség. Mint amilyen a győri Tejfölös köz kofaasszonya. Nagy szétterpesztett lábbal ül a köz sarkán. Vagy Kati néni Székesfehérváron, aki tolja kiskocsiján a ropogós libasültet. Weöres Sándor a Perint partjához közel a padon ülve, a macskáját simogatja. És ugyanott az egyetemmel szemben a forgatható alma, ami sokakban derültséget keltett felállításakor, hiszen az „alma mater” tiszteletére került a parkba. És a vagány kiskirálylány a Dunakorzón, aki soha nem fél, hogy hátraesik a korláton. Szerethető emberek között szerethető alkotások. 

Hozzászólások