Havat terel a szél az erdőn, | mint pehely-nyájat pásztora. | S néhány fenyő már érzi sejtőn, | miként lesz áldott-fényű fa, | és hallgatózik. Szűz utakra | feszül sok ága, tűhegye, - | szelet fog, - készül, nő magasba, | az egyetlen szent éj fele.
Rainer Maria Rilke: Ádvent, Fodor András fordítása

Egy metafora akkor jó, ha úgy tud magában rejteni többszörös tartalmakat, hogy egy-egy minimális képbe sűrít több évszázadnyi történeti, kultúrtörténeti anyagot. Látunk egy képet, amely önmagában is hordoz hangulatot. Rilke Ádventje felidéz egy éjszakát, pehelyhó hull, s látunk néhány fenyőt. Nagyrészt mindenkinek van élménye tél éji hóesésről, a csípős hidegről, s azonnal többet érez, mint egy egyszerű rideg két dimenziójú kép. Talán még meg is borzong az ember, mintha érezné a hideget: a bőr összeugrik, belül valami remeg. És mintha valóban lecsapódna a lehelet az állon, az orr alatt, hogy végül egészen lehűtse a száj környékét. Érezni véljük fejünkön a hópelyheket, lábunkba a hideg belevág, s tudjuk azt is, bármily gyönyörű és izgalmas az éjjeli hóesés a fenyők között, más vágyunk nincs, mint végre otthon lenni.

A tapasztalat összekapcsolódik mindazzal, amit tudunk a karácsonyi történetből. Rainer Maria Rilke egy-egy zseniálisan elhelyezett jelzővel úgy idézi fel a közös ismeretet, hogy egyszer sem mondja ki, kiről beszél képével - mégis tudjuk. A jó pásztor, a betlehemi születéstörténet éppúgy egybejátszik, mint ahogy az ég felé nyúló fák képe már előrevetíti a szenvedéstörténetet. Végül pedig az áldást. A fa, amely része a Megváltás művének, s amely szenvedést hoz, mindenki számára az üdvösséget is jelenti.
Az 1875-ben Prágában, a Monarchiában született híres osztrák-német költőt talán leginkább impresszionistaként nevezhetnénk meg. Festői hangulatú versei, mint az Őszi nap egy-egy sűrített képben köteteket mesélnek. Ugyanakkor Archaikus Apolló-torzó című költeménye az a világirodalom egyik legfontosabb ars poeticája, magáról a művészi alkotásban rejlő katarzis élményéről beszél. Ekkor költészete egyre inkább a szimbolizmus felé tart. Korán hal meg, de mielőtt a leukémia elhatalmasodna szervezetén, egész kötészetét az élet és halál kapcsolatának súlyos kérdésének szenteli, s megalkotja azt a furcsa fogalmat, ami az emberi méltóságról beszél, mely nem csak az élethez tartozik, hanem az ember halálához is. Így születik meg a „der eigene Tod”, a „saját halál” fogalma, ami értelmet ad a megélt életnek, de egyben a halálnak is.
Rilke Ádvent című költeménye azon kevés versek közé tartozik, amely irodalmi remekmű, egy apró gyémántja a művészetnek, s mégis képes arra, hogy sokak számára kedves legyen. A karácsonyhoz köthető versek hol sziruposan giccsesek, hol öregbácsisan nyavalygósak, vagy a magány, a panasz, vagy a nosztalgia elfeledteti a lényeget. A lényeget, hogy a megszületett, és földre jött Megváltóról szóljon. Rilke azon kevesek közé tartozik, aki róla beszél adventi versében, s egy nagyszerű magyar fordításban számunkra is közkincs lehet.