Maradnak a jobbra-balra menő telefonálgatások, csak ezeknek meg az a bajuk, hogy itt vagy ott lyuk keletkezik a rendszeren, és valami kiszivárog olyanok felé is, akiknek nem szánták a részleteket. Természetesen szigorúan evangéliumi alapon. Maradnak olyan egyház közeli forrásból való blogok, ahol az állandó névtelen mocskolódás tengeréből olykor mégis ki tud halászni az ember némi információmorzsát. Nos, így került elém a nol cikke a lezsírozott püspökválasztásról. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Már értettem, hogy mire utalt presbiterünk a templomajtóban botrány címszó alatt.

Pálfi Zsuzsanna: Szégyellem magam - reposzt.hu

Először is, nagyon köszönöm Pálfi Zsuzsannának, hogy hozzá mert nyúlni a témához.  Ha valaki arra adja a fejét, hogy egy ilyen egyházias közéleti blogba heti rendszerességgel folyamatosan ír, ráadásul a „hivatalos” tennivalóin túl, önkéntes alapon, a könnyűnek éppen nem mondható kihíváson túl csakhamar megtanulja, hogy vannak témák, amelyeket nem lehet kikerülni. Már ha, egy ilyen blog ad magára valamit: vagyis jelen akar lenni. S nagyon hálás vagyok a hozzászólásokért is. Végre! Végre téma lett az egyházi nyilvánosság. Lefordítom, kicsit nyersebben: a megszólalás szabadsága és bátorsága.

Czapp József hozzászólása a debreceni egyházmegyei közgyűlésen nekem tetszik. Pedig nem értek vele egyet. Ami tetszik mégis: hogy kiállt. Hogy vállalta a véleményét, s ami még több: ezt meg is tudta fogalmazni. Mert nem csak bátorság kell, hanem vitakultúra is. Amivel pedig nem értek egyet, hozzászólásának az az üzenete, amelyben – elismerem – megfogalmazódik egyfajta ismert, s a református társadalomban eléggé elterjedt érzület: „itt úgy sem lehet semmit sem tenni”.  „Itt vagyunk mi, a kicsik, lent, amott meg fent a hatalom és az erő”.  S ha van valami, ami a megszólalás szabadságát korlátozza, akkor ez az érzület. Mintha bizony még mindig a diktatúrában élnénk, s lenne bármiféle objektív kényszerítő erő, amely valóságosan megakadályozhatná, hogy bárki is ebben az egyházban elmondhassa a véleményét.

Czapp József vett egy mély levegőt, s elmondta. Nem a folyosón, hanem nyíltan. Nos, ez lenne a nyilvánosság egyik alapvető szerepe. A kérdés sohasem az, hogy kinek mi a véleménye, hanem az, hogy akinek véleménye van, s kinek ne lenne, azt miként tudja megformálni, és ezt a nyilvánosság milyen fórumán mondja el.

Czapp József hozzászólása a közgyűlésen helyénvaló volt. Mondom ezt úgy, hogy a véleményével mélységesen nem értek egyet – de erről majd később. A dolog azért sült el szerencsétlenül, mert felrakta a facebook oldalára, s hogy, hogy nem, micsoda véletlen, átkerült a Népszabadságba. No, ez az, ami már nem a megszólalás szabadságáról szól, hanem valami egészen másról. A történet ezzel a folytatással további feltételezésekre ad alkalmat: vajon nincs-e mögötte szimpla indulat, mondjuk sértettség vagy bosszú. Eléggé nehéz ugyanis megmagyarázni, hogy miért kell egy ilyen kifejezetten egyházi belügyet egy országos nem egyházi felületre vinni.  Ez bizony már nem az egyházi nyilvánosság egyébként aktuális kérdéséről szól, hanem arról is, hogy a szabadság adta általános nyilvánossággal egy egyházi szereplő miként élhet és miként nem. A nyilvánosság-kérdésnek tehát súlyos morális vonatkozásai is vannak, s ez a körülmény nem vet jó fényt Czapp József egyébként bátor kiállására. Ő ugyanis nem magánszemély. Magánszemélyként azt ír és mond, amit akar, s olyan felületen, ahol csak akarja. Ő a Magyarországi Református Egyház lelkipásztora. S ha szerep és személyiség a nyilvánosság előtt így szétválik, ott szerintem gond van. Megkockáztatom: ha ő egy komoly vállalat munkatársa lenne, egy ilyen gesztus után másnap nem kellene bemennie dolgozni. Nos, ennyit az egyház hatalomról.

Miután nem beszéltem a szerkesztőkkel, fogalmam sincs, miért vette át a Népszabadság Online. Annyi viszont biztonsággal állítható, hogy a hozzászólás ismertetése ezen a felületen alkalmas arra, a református egyház egészét rossz hírbe hozza. Ettől kezdve már nem Tiszántúl belügyéről van szó, hanem a Magyarországi Református Egyházról. Köszönet annak, aki felhívta a Népszabadság figyelmét a szövegre. Nem elegáns.  Minden esetre, az, hogy az ismert orgánum átvette, eléggé megnehezíti számomra, hogy leküzdjem magamban a baloldalról alkotott súlyos prekoncepcióimat. Pedig igyekeznék.

Különös módon a blogunkban kibontakozó beszélgetés is inkább a nyilvánosság, a sajtó szerepére koncentrál, miközben teljességgel figyelmen kívül marad a Czapp József által megfogalmazott állítás a „lezsírozott” tiszántúli püspökjelölési folyamatról.

Az a baj, hogy a „lezsírozás” fogalma elég homályos ahhoz, hogy mindent bele lehessen látni. Arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy sugalljon és sejtessen. Czapp József, ahelyett, hogy elmondta volna, mi a konkrét problémája, magyarán miben is érhető tetten ez a „lezsírozás”, következetesen megmaradt a szónál, s ettől kezdve az az olvasó, aki nem ismeri a részleteket, szabadon fantáziálhat. Ha jól olvasom hozzászólásának elérhető szövegét, a „lezsírozás” tartalma az, hogy a szavazók végül is nem érvényesíthették akaratukat. Mellékszereplőnek lettek nézve, s valamiképp valakinek, vagy valakiknek sikerült is elérnie/elérniük, hogy mellékszereplők is legyenek. A jelölési végeredmény ellentétes az akaratukkal. Viszont a történet, amely valójában híján van minden konkrétumnak, tökéletesen alkalmas arra, hogy az egész reformátusságot is átitassa a hír: "nálunk lezsírozás van". S mint tudjuk, semmi sem könnyebb, mint hinni a rosszban.

Felteszem, Czapp József nem a maga nevében szólalt fel pusztán, hanem az egyik lehetséges jelölt és annak támogatói nevében, azt állítva, hogy szándékuk azért nem valósulhatott meg, mert az egész folyamat le lett zsírozva. S miután ez az állítás felkerült egy országos nem egyházi felületre, az üzenet nem kevesebb, mint az, hogy a Magyarországi Református Egyházban egy püspökválasztást le lehet zsírozni. Lássuk be, ez súlyos üzenet a mai magyar nem egyházi társadalomnak a református egyházról a református egyháztól. Van a dolognak pikantériája, mi tagadás.

Rendben van, elfogadom Czapp József és az általa képviselt emberek érzetét. Sőt, az a sejtésem, hogy ezzel az érzülettel Tiszántúlon kívül is nagyon sokan tudnak azonosulni. Mint tudjuk, az egyszerre kuruc és áldozat szerep népszerűségének a mi magyar történetünkben nagy hagyománya van.  Feleségem mondja, hogy volt amerikai gyülekezetemből valaki, régi, kedves jó barátunk azonnal belájkolta a hírt, pedig vélhetően fogalma sincs a történtekről. Mert a „lezsírozásról” szóló történet sokak számára minden további nélkül hihető, és semmiféle magyarázatra nem szorul. Sőt, az a körülmény, hogy a hír futótűzként terjed, arra is utal, hogy van itt valami általános érzület, titkos cinkosság, kölcsönös rezonancia: na, végre valaki megmondta. Pláne, ha olyan valaki mondja, aki korábban bennfentes volt. Ő már csak tudja, hogy mennek a dolgok a református egyházban.

Csak van itt – számomra legalább is ─ egy súlyos probléma. Czapp József úgy beszél a „lezsírozás” folyamatáról a „lezsírozottak” nevében, mintha az utóbbi csoport a lehetséges jelölttel az élen az egész történet puszta elszenvedője lett volna csupán. A lezsírozás aktusa úgy jelenik itt meg, mint valamiféle fátum, amely ellen nem volt mit tenni. Mintha legalábbis valamiféle görög sorsdráma szereplői lettek volna, kiszolgáltatva sorsuknak, s tehetetlenül nézve annak beteljesedését. Mintha csak azt mondta volna, „emberek, mi itt le lettünk zsírozva!”.  A „lezsírozottakról” csak és kizárólag úgy szól, mint áldozatokról, mint olyanokról, akik a lezsírozással szemben nem tudtak semmit sem tenni.

Nos, ez itt a probléma. Nem csak az, hogy szerinte mellékszereplőnek lettek nézve, hanem az, hogy Czapp József elbeszélésében saját magukat is mellékszereplőnek tekintették. Ha a szavazókat mellékszereplővé lehet tenni, akkor elsősorban azért, mert a szereplők elhiszik magukról, hogy őket mellékszereplővé lehet tenni. Nos, ez az az általános érzület, amely Czapp József hozzászólásában olyan érzékletesen megfogalmazódik. Vagyunk mi, ─ amott meg a hatalom. A „fent” és a „lent”. Nincs mit tenni, úgy is marad minden a régiben. Nincs mit tenni, befolyásolnak bennünket, nagytekintélyű emberek, akik ott „fent” megmondják, kire szavazzak én itt „lent”. Na és aztán? Hadd mondják. Nem kell megalkudni és nem kell megijedni.

Czapp József felszólalása, s annak fogadtatása azért jelentős, mert szinte kitapinthatóvá tesz egy, az egyházunkban ma még erőteljesen jelenlévő érzületet és mentalistást arról, ahogyan nagyon sokan az egyházi hatalmat nézik, s ahogyan ahhoz érzelmileg viszonyulnak. Ezért lehetséges valamiféle titkolt cinkosság a „lezsírozottak” táborával, mert végre valaki kimondta az igazságot. Egyszerre vagyok kuruc és áldozat.  Ez az általános érzület teszi olyan hihetővé a történetet. Könnyű vele azonosulni.

S közben senki fel nem teszi az egyetlen lényegi kérdést: ha úgy is van, ahogyan állítjátok, miért engedtétek magatokat lezsírozni? Miért kell erről az egész történetről úgy beszélni, mint valamiféle sorsdrámáról? Miféle fátum uralkodik itt?

Nos, szerintem semmilyen sem. Kivonultak a szovjet tankok, s megszűnt az ÁEH is. Csak azt lehet lezsírozni, akit le lehet zsírozni. Ehelyett ki kellett volna állni, s nem megadóan elfogadni az áldozat szerepet. Ez a szerep, elismerem, nagyon vonzó is lehet, s ráadásul széleskörű szimpátiát is kiválthat. Holott fel kellene fedezni, hogy szabadság van, s ebben az egyházban senki sem mellékszereplő. Nincs „fent” és „lent”. Nincs más, csak a gyülekezet. Az összes többi illúzió.

S ezzel az érzülettel és mentalitással függ össze a nyilvánossághoz való viszonyunk is. Nem azért nincsenek itt cikkek, írások, mert nincs vélemény, vagy fórum. Hanem mert a nyilvánosság meglehetősen kockázatos és konfliktusos terep. Nincs mese, ki kell állni, s ráadásul nem úgy vagyunk, mint vasárnap a szószéken: itt visszabeszélnek. Nem kell félni. Nagyjából ennyi pont elég lenne, hogy legyen szabályozott (!) nyilvánosság. Nem kell félni, s nem kell elhinni, hogy „mi, a kicsik, nem számítunk, mi csak mellékszereplők vagyunk.”  Nagyjából ennyi elég is lenne, hogy még csak véletlenül se gondolhassuk azt, hogy egyházunkban egy püspökválasztást le lehet zsírozni. Ha nem akarjuk, nem lehet. Egyébként, tényleg nem lehet. Talán ezt ki kellene mondani, még mielőtt egy ilyen romboló és önpusztító illúzió fogságába esnénk.

 

 

Hozzászólások