Európai álom

A koronavírus elleni küzdelemben tapasztalt kiábrándító magatartás az európai politikai elit részéről egy pillanat alatt összeroppantja a dogmatikus liberalizmus eszmei alapjait. Ez a világkép olyan állításokon nyugodott, amelynek az igazsága mára szertefoszlott vagy minimum megrendült. A liberális európai álomban szendergő polgárt a járvány egy pillanat alatt kijózanítja.

  

Az ember van a demokráciáért, avagy a demokrácia az emberért?

Buric leszögezte:  a koronavírus-járvány megfékezése iránti elkötelezettség jegyében hozott  tagállami intézkedéseknek tiszteletben kell tartaniuk az Európa Tanács alapvető értékeit: a demokráciát, a jogállamiságot és az emberi jogokat. Az Európa Tanács továbbra is készen áll arra, hogy segítse a tagállamok  erre irányuló törekvésit, többek között azáltal, hogy minden szükséges ismeretet és segítséget rendelkezésükre bocsát.

„Arra szólítom fel a magyar hatóságokat, hogy ragadják meg ezt a lehetőséget” – fogalmazott Marija Pejcinovic Buric.

Levelet írt az Európa Tanács főtitkára Orbán Viktornak - Mandiner/MTI

Aki elég optimista, azt feltételezhetné, hogy legalább a vírus elleni küzdelem idejére a szokványos kultúrharc érdektelenné válik. De ez naivitás. Íme, megkaptuk a levelet Buric asszonytól, az Európa Tanács főtitkárától, aki arra figyelmezteti Magyarországot, hogy „a koronavírus-járvány megfékezése iránti elkötelezettség jegyében hozott tagállami intézkedéseknek tiszteletben kell tartaniuk az Európa Tanács alapvető értékeit: a demokráciát, a jogállamiságot és az emberi jogokat.” Más szavakkal, a járvány elleni nemzetállami küzdelem megítélésének mércéje nem a hatékonyság, hanem a „demokrácia”, a „jogállamiság”, az „emberi jogok” Brüsszel által gyakorolt értelmezési monopóliumának a feltétlen biztosítása. A kérdés ez: az ember van a demokráciáért, avagy a demokrácia az emberért?

Mi, emberek

Kép

Most még mindenki – nagyon helyesen – a járvány elleni küzdelemmel van elfoglalva. Viszont az nem kétséges, hogy ez a történet messze túlmutat önmagán, hiszen egy pillanat alatt nyilvánvalóvá vált ennek a világnak a sérülékenysége. Nem arra gondolok, hogy egy ilyen új vírussal szemben mennyire tehetetlen tud lenni az ember. Inkább arra, hogy ilyenkor kiderül, ami amúgy közhely, hogy a különböző, magas szinten szervezett rendszerek és hálózatok, tehát a létfenntartás struktúrái hogyan hálózzák be magát az embert.

A Nagy Illúzió vége

Az utcán járva bármiféle mondatfoszlányt elcsípek, a koronavírussal és annak velejáróival kapcsolatos.
Az emberek egy része teljesen sokkos állapotban van.
Az élelmiszerüzletben, ami jelenleg a gyógyszertár és az orvosi rendelő mellett az egyetlen olyan hely, ahol indokolt tartózkodni, az emberek kissé zavartan viselkednek. Nem mintha tegnapról mára ugrásszerűen megnövekedett volna a fertőzöttek száma, mégis, a tegnapi bejelentés felbolygatott mindent. Folyamatosan közeledett ez a „valami”, de még akkor is, amikor Olaszországból jöttek a hírek, csak egy távoli történés volt a nagyvilágban. Aztán bejelentették a kijárási szabályozást Tirolban, és hirtelen nagyon is közelinek kezdett látszódni. Néhány órával később már Bécsben is élt a rendelet, ami annyira hirtelen jött, hogy csak tudomásul venni lehetett, felfogni nem. Nagyon sok ember visel maszkot, gumikesztyűt, mindenki távolságot tart a másiktól, valamiért néhányan még feltűnően halkan is beszélnek, ami tovább fokozza a helyzet abszurditását.

„Annyira hirtelen jött, hogy csak tudomásul venni lehetett, felfogni nem” – ilyen Bécs a kijárási korlátozások után - Mandiner

Nem vagyok jós, de könnyen el tudom képzelni, hogy ez a történet a vírussal alaptörténetté válik. És nem a vírusról fog szólni, hanem arról, hogy egy bevett, általánosan elfogadott emberkép, mondhatnánk, a modern (legyen a modern bármi is) ember önmagáról alkotott képe miként omlott össze. Nevezzük ezt az önképet a Nagy Illúziónak.

Nemzet és vírus

Egyfolytában azon töröm a fejemet, mi az, ami március 15. varázsát adja? Olyan mélységes belső azonosulást, érintettséget, amelyhez hasonlót talán egyetlen nemzeti ünnepünk sem képes előidézni. Ez még akkor is így van, ha ebben az évben a veszélyhelyzet miatt a közösségi ünneplések elmaradnak. Itt, Pápán sem lesz összejövetel a református templom előtt, a Március 15. téren. Viszont lesz koszorúzás. De nekem nagyon hiányozni fog, hogy ebben az évben nem lehet együtt kokárdás pápaiak sokasága. Pedig hát, mondhatnánk, nem történik itt semmi különös, egy ilyen ünnep nagyon is szokványos, a forgatókönyv mindig ugyanaz. Ismétlés. Egy történet közös elmondása újra és újra, évről évre. Mondhatni, unalmas. De csak annak lehet az, aki nem érti, hogy a március 15-i történet elmondása, felidézése és átélése újra és újra, vagyis ez a közösségi szokás: önmagunk ismételt kimondása. Különös módon, az ismétlés nem feltétlenül a szó rossz értelmében vett maradiság eszközévé válhat pusztán, hanem éppen ellenkezőleg, lehet az ellenállás eszköze egy olyan világban, amely a globalizmust, vagyis egy nemzetek utáni és fölötti birodalmi ideológiát szeretne az egyetemes emberi szabadságigény alapeszméjévé emelni. Ami engem illet, maradnék inkább a nemzetnél.

A koronavírus jele

Ha most bibliai korban élnénk, avagy a klasszikus keresztyénség uralta századokban, akkor azt mondanánk, hogy a koronavírus megjelenése: jel. Mert akkor nem azt kérdeznénk, hogy hogyan jött létre a vírus, hogyan terjed, hanem azt, hogy miért kaptuk ezt? S a válasz is egyértelmű lenne: a koronavírus Isten büntetésének a jele. De ma már nem illik ilyet mondani, meg különben is, miféle szakmaiatlanság lenne ez? Jobb, tudományosabb, pontosabban tudományosan materialistább, ha a vírusban tényleg csak egy vírust látunk, amelynek az eredetét ma még nem látjuk, a védekezést ellene még nem tudjuk, de nem kérdéses, hogy előbb-utóbb leküzdjük. Félre kell tehát dobni az olyan ásatag eszméket, amelyek egy ilyen fenyegető jelenségből valamiféle mélyebb értelmű üzenetet vélnek kiolvashatni, s felteszik a „miért?”, a „mivégre?” teljesen inadekvát kérdéseit. Egy ilyen megközelítés maga az irracionalitás. Nem az. Miközben a magam részéről nagyon remélem, hogy a tudomány sikerrel küzd meg a vírussal, s figyelek is a javasolt megelőzési szabályokra, ez a járvány mégis többletjelentést hordozhat, túlmutatva a matériának nevezett valami önmagában vett valóságán.

Jó lenne tudni, mitől egyházi az egyházi iskolákban dolgozók állásfoglalása

Mindenekelőtt széles körű megegyezésre van szükség az oktatás minden szereplőjének részvételével! A szakmai konszenzus megteremtése az oktatáspolitika súlyos adóssága a rendszerváltás óta. Pedagógiai közhely pedig, hogy ezen a területen évtizedek kiszámítható működése szükséges a társadalom minden részében érzékelhető eredmények megszületéséhez.

Állásfoglalás az oktatás mai helyzetéről - Piarista Gimnázium Budapest

Egyházi iskolákban dolgozó pedagógusok állásfoglalást tettek közzé. Javaslom mindenkinek, alaposan olvassa el. Az állásfoglalás első benyomásra nagyon szimpatikus, számos igazságelemet tartalmaz. Éppen ezért élénk, támogató visszhangra is találhat, hiszen ki tagadhatná, hogy vannak elég súlyos problémák a magyar oktatásügyben (például teljesen helytálló az állásfoglalás azon megállapítása, hogy a pedagógusok bérezése megalázó. Az is, hogy nagyon magas a kötelező óraszám). Mégis, már megbocsássanak nekem a támogató pedagógusok és szimpatizánsok, az állásfoglalást inkább tekintem ellenzéki politikai terméknek, semmint kiegyensúlyozott kritikának. Azt is elmondom, miért.

Mila története, avagy kinek az érzékenysége számít?

...az igazságügyi miniszter kijelentette, hogy persze nem helyes életveszélyesen megfenyegetni valakit, ámde a vallásgyalázás a lelkiismereti szabadság megsértése, ami pedig tűrhetetlen.

Mila és az istenkáromlás joga - Metazin

Nem hoznám elő ezt a történetet, ha nem lenne éppen a mai, liberalizmus uralta Európára annyira jellemző. Mert milyen is a mai Európa? Az emberi jogok, az emberi méltóság védelmétől hangos. Itt ugyebár „alapértékek” vannak, amelyeknek nevében valakiket mindig meg kell védeni. Európa már-már a megvalósult tökéletes humanizmus mintakontinense, ahol szigorúan lecsapnak az egyetemes emberi méltóságot ért bármely sérelemre. De sajna, rendre az derül ki, hogy a különböző sérelmek és érzékenységek valamely rejtélyes oknál fogva mégsem esnek azonos súlyú elbírálás alá. Vannak csoportok, amelyeknek az érzékenysége sokkal jobban számít, mint egy másiké. S ami a legabszurdabb, hogy a többségi társadalom érzékenysége számít a legkevésbé. Erről szól Mila története, amelyet a Metazin jóvoltából volt szerencsénk megismerni. Az üggyel az Origo is foglalkozott itt és itt.

A "rémisztő képződmény" tiltakozik? - Annál rosszabb neki

De az ilyen történetekben az a különösen visszatetsző, amikor az úgynevezett keresztények érzik az kereszténységükben, a fehérek a fehérségükben, a heterók a heteróságukban támadva magukat, rasszizmust kiabálnak, jogfosztást és jogegyenlőséget követelnek. A recept a régi: játszd el az üldözöttet, az mindig nyerő önigazoló pozíció lesz ahhoz, hogy üldözhess másokat.

Balavány: Sértődött keresztények - HVG

Balavány György megint tanítást adott az egyházaknak. Kiosztotta a katolikusokat, az evangélikusokat és a reformátusokat is. A támadás apropója az, hogy szerinte a keresztények megsértődtek Niedermüller Péter polgármester minapi kijelentésén, miszerint a fehér, keresztény, heteroszexuális ember „rémisztő képződmény”. A publicista szerint ez az állítás „érthető és tényszerű”. És ezt a HVG leközli. Gyorsan szögezzük le: a mai Magyarországon a fehér, heteroszexuális, keresztény embert „rémisztő képződménynek” nevezni szalonképes kijelentés. Sőt, ha ezen a hazai kereszténység megsértődik, egy ilyen mondat ellen tiltakozik, ha rasszizmussal és gyűlöletkeltéssel vádolja a polgármestert, akkor ez újabb alkalom a kereszténység nyílt támadására. A szerepcsere nem megengedett. Hogy jön ahhoz a kereszténység, hogy gyűlöletkeltéssel vádoljon meg valakit, ha egyszer neki az ügyeletes balliberális narratíva szerint a gyűlölködők oldalán van az örök helye? .

Baj van Michelangeloval: fehér, heteroszexuális, keresztyén férfi

Az egyetem saját lapja, a Yale Daily News tette közzé a hírt, hogy a „Bevezetés a művészettörténetbe – A reneszánsztól napjainkig” című tantárgyat a tavaszi negyedévben tanítják utoljára. Tim Beringer, a Művészettörténeti Tanszék vezetője szerint a diákság nemtetszésének adott hangot, úgymond „a nyugati kulturális kánon eszményítésével” szemben, mivel az a kánon „túlnyomórészt fehér, heteroszexuális európai férfiak műveiből épül fel”

Shakespeare és Michelangelo túl fehér - Metazin

A Metazin beszámol egy, a napjainkban zajló amerikai vitáról, amelyet az robbantott ki, hogy a világ egyik leghíresebb egyeteme, a Yale beszünteti művészettörténeti bevezető kurzusát azzal az indokkal, hogy az túlságosan „fehér”, „heteroszexuális” és „férfi-központú”. A szemle közli az eredeti hírforrást a Yale Daily News-ból, majd ismerteti az arra adott reakciókat a National Review-ban, a Spectatorban, a New York Post-ban és az Observer-ben. Csak az utóbbi lap veszi védelmébe a Yale kezdeményezését, míg az összes többi szerző élesen szembeszáll vele, nem fukarkodva az elítélő szavakkal sem (Sztálin a Yale-en, Barbárok a Yale-en). Mondhatnánk erre a vitára, hogy Amerika messze van, ha nem épp a minap hallottunk volna egy magyar közszereplőtől hasonlóan lesújtó véleményt a fehér, heteroszexuális, keresztyén férfiak újonnan kreált identitáscsoportjáról. Igaz, hogy Michelangelo szexuális identitása minimum kérdéses, de a Yale nézete szerint a fehér, heteroszexuáis férfiak csoportjába bőven belefér. Amiből csak az látszik, hogy az úgynevezett világprogressziónak a szálai összeérnek, hogy aztán egyetemes kulturális diktátummá formálódjanak.

Oldalak