Rejtőzködő krisztofóbia

 

Tüntető: "Basszátok meg Jézust, faszfejek!"

 

 

„Geci, hogy védik a kibebaszott jászolt, bazmeg! Kereszténydemokrácia, a faszomat, azt. Basszátok meg Jézust, faszfejek!” – jelentette ki az egyik túlóratörvény ellen tiltakozó fiatal a meghitt adventi várakozás jegyében a Kossuth téren. (Az eset 1:55:15-től látható a Mérce facebookos közvetítésében.)

Tüntető: „Basszátok meg Jézust, faszfejek!” - Mandiner

Természetesen, az ellenzék igyekszik bagatellizálni ennek a szerencsétlen tüntetőnek a nyomdafestéket nem tűrő, keresztyénség-gyűlölettől izzó szavait. S valóban, mondhatjuk akár azt is, hogy az eset szóra sem érdemes, mindenütt vannak megbomlott agyú, őrült szélsőségesek, akik áthágnak minden határt. Egyedi, elszigetelt esetről van tehát szó, nem kell vele foglalkozni. De épp az ilyen hozzáállás sejtet valamit abból, hogy valami itt még sincs rendben. Mármint a mércével, azok részéről, akik állandóan a gyűlölet ellen küzdenek. Képzeljünk csak el egy ilyen gyűlöletbeszédet bármiféle más kulturális-vallási csoporttal szemben. Rögtön cikkek sora jelenne meg, teszem hozzá, okkal, hogy bizony ez az egyetlen eset is arra utal, hogy a mélyrétegekben igenis létezik az adott csoporttal szembeni gyűlölet, csak rejtőzködik. Igenis, sokféle fóbia létezik, s a mai liberalizmus azzal tünteti ki magát, hogy engesztelhetetlenül küzd a gyűlöletek ellen, sőt mintha fenntartani akarná magának azt a jogot is, hogy saját fóbia-szótárat hozzon létre. De valahogy ebbe a szótárba nem bír bekerülni a krisztofóbia. Következtetésképp, ha váratlanul felszínre bukkan egy ilyen keresztyénség-gyűlölettől fröcsögő kiszólás, akkor abból nem kell semmilyen következtetést levonni. De ha egy ugyanilyen kiszólás egy másik kulturális-vallási csoportot érint, akkor abban már jelenséget kell látni.

Személyes történelem, avagy hogyan verték szét az egyházamat

Hatvan évvel ezelőtt, 1958. december 5–7-én – alig egy héttel Angyal István, a Tűzoltó utcai felkelőparancsnok december 1-jei kivégzése után – a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága határozatot fogadott el a kollektivizálás meggyorsításáról. Az állampárt vezető testületének határozatával kezdetét vette egy túlzás nélkül hadműveletnek nevezhető politikai kampány.

A kényszerkollektivizálás végére megszűnt a hagyományos paraszti társadalom Magyarországon, bár nem ellenállás nélkül. Miként törte meg a parasztságot a kommunista diktatúra folyamatos próbálkozása a kollektivizálásra? Hogyan diszkriminálták még a téeszekbe kényszerített parasztságot is a Kádár-korban?

Földváryné Kiss Rékával, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történész elnökével és Horváth Gergely Krisztián történésszel beszélgettünk.

(...)

HGK: A paraszti társadalmat 1961-gyel felszámolták. A munkaközpontú, aszkézisre is hajlandó paraszti mentalitás ugyanakkor a jelenig kitapintható, bár mára erőteljesen erodálódott. Jól látszik ez például a gyorsan végbemenő szekularizációs folyamatokból is.
A paraszti életforma alapja rendült meg a kollektivizálással.

Az, hogy ma a templomba járó embert sok helyütt szinte kizárólag az öregasszonyok jelenítik meg, az a hatvanas évek első felétől eredeztethető, s erre rásegített egy tudatosan egyházellenes politika.

KR: Ami itt lezajlott, az nem csak a parasztok története. A magyar társadalom többsége az agráriumból élt. A paraszti társadalom felszámolása nélkül nem lehet megérteni, hogy ma milyen problémákkal küzdünk. (...)  Így érthetjük meg, hogy milyen állapotban érte a rendszerváltás az országot, és hogy miről beszélünk, amikor a kommunizmus örökségéről beszélünk. Ezek a folyamatok, az akkori problémák máig, generációkon át húzódnak, ezért visszatetsző azt mondani, hogy harminc évvel a rendszerváltás után ne beszéljünk a kommunizmus örökségéről.

Szilvay Gergely: Így számolta fel a parasztságot a kommunizmus – interjú a NEB történészeivel - Mandiner

Ez bizony nem lesz ez nyájas óévi-újévi poszt. Nem mintha ünneprontó szeretnék lenni, csak a Mandineren Szilvay Gergely készített egy interjút Földváryné Kiss Réka és Horváth Gergely Krisztián történészekkel, akik felhívják a figyelmünket arra, hogy pontosan hatvan évvel ezelőtt kezdődött el a téeszesítés utolsó, befejező, erőszakos hulláma. Mint tudvalévő, számunkra, reformátusok számára (is) ez azt jelentette, hogy a kommunista diktatúra szétverte egyházunk társadalmi bázisát. Ez ugyebár egy szimpla történeti adat. Hatvan év. Igazán nem szoktam untatni a tisztelt Olvasót holmi személyes élményekkel, nem vagyok az a típus, aki magáról beszél. De most kivételt teszek. Mert ez a hatvan év az én életem, mint ahogyan sokunké is. Mondhatni, a téeszesítés és egyházunk szétverése életem legszemélyesebb történelmi alapélménye, amelyet ott, az ötvenes évek végén, hatvanas évek elején a magyaralmási gyülekezetben és parókián átéltem. Persze, az akkori élményeknek a maradandó hatását csak később fogtam fel igazán, s ha magyarázatot kell adnom arra, hogy miért vagyok szinte zsigerileg jobboldali és konzervatív, s miért is rezzenek össze még ma is a kommunizmus szó hallatán. s miért is látom úgy mai európai keresztyénségünket, mint amelyet védeni kell, merthogy támadva van, akkor az okát valahol itt kell keresni.

A pápa és a migráció

Elfogadhatatlanok a politikában azok a hangok, amelyek mindenért a migránsokat okolják, és megfosztják a szegényeket az őket megillető jogoktól – idézi Ferenc pápa szavait a Vatikán által kedden kibocsátott békeüzenet.

A nyolcvankét éves egyházfő, aki a január 1-jei béke világnapjának kapcsán tartott beszédet, korábban már többször szót emelt a migránsok érdekében, és most is hangsúlyozta, hogy egyetlen politikusnak sem szabad a céljai elérése érdekében a migránsok elleni idegengyűlöletet, illetve rasszizmust és nacionalizmust felhasználnia. Úgy vélte, a nacionalizmus fenyegeti a világbékét, mert lerombolja az emberek egymás közti bizalmát a globalizálódó világban.

Hangsúlyozta, hogy a politika legfontosabb feladata a béke megteremtése. Nyilatkozatában több olyan súlyos hibát említett, amely szerinte rossz hatással van a közéletre, egyebek mellett a rasszizmust, az állami pénzek hűtlen kezelését, és a környezetvédelem elhanyagolását.

Múlt héten a pápa méltatta az ENSZ globális migrációs csomagját mint olyan eszközt, amely révén felelősséggel, szolidaritással és könyörülettel lehet segíteni azokat, aki elhagyják hazájukat. Az ezzel kapcsolatos marrákesi konferencián több ország, köztük Magyarország, Olaszország, Lengyelország és az Egyesült Államok nem vett részt.

Az egyházfő előzőleg már Donald Trump amerikai elnököt és Matteo Salvini olasz belügyminisztert is figyelmeztette, tartsák tiszteletben a migránsok jogait.

Ferenc pápa: Elfogadhatatlan, hogy egyesek mindenért a migránsokat okolják - Mandiner/MTI

Nem tudom, szabad-e itt átlépnem határokat? Református keresztyén vagyok, ez a blog is bevallottan és karakteresen az.  A mindenkori pápa pedig a római katolikus egyház első számú képviselője. Ha a hagyományos felekezeti megosztottság mentén nézném a dolgokat, akkor azt mondanám, semmi közöm ahhoz, hogy mit mond a pápa, ő katolikus, én pedig református, tehát a pápa azt mond, amit akar, ez engem nem érint. Csakhogy mára alapvetően megváltozott a helyzet. Míg a régi keresztyén Európában a reformációt követően a felekezetek egymással szemben határozták meg és különböztették meg önmagukat, addig mára a keresztyén önértelmezés új viszonyítási pontjai jöttek létre. Nevezetesen, a szekularizált, nem keresztyén világ, s most újabban a migráció következtében az iszlám megjelenése a látóhatáron. Akárhogyan is, a migrációban megjelenő iszlám immár nagyon is könnyen elképzelhető közelsége alapvető kihívásként veti fel nyugati zsidó-keresztyén civilizációnk mibenlétének kérdését. S hogy mit mond a pápa ebben a helyzetben, messze túlmegy a felekezeti megosztottság szokványos határain, minthogy a migrációban rejlő vallási-kulturális-civilizációs kihívás egész Európa kulturális arculatát és belső koherenciáját érinti. Arról nem is beszélve, hogy a pápa hangja – felekezeti megosztottság ide vagy oda – mégis csak mértékadó, mint ezt pontosan lehet látni az Egyházak Világtanácsa és az Európai Egyházak Konferenciája migrációval kapcsolatos nyilatkozataiban is. Ha akarjuk, ha nem, a pápa megszólalásának migráns-ügyben mindig lesz olyan olvasata, hogy benne az egész nyugati keresztyénség normatív hangja szólal meg. Attól tartok azonban, hogy a társadalmi valóságban messze nem ez a helyzet, s a pápa – ő tudja, miért – elég leplezetlenül felvállalt egy karakteresen egyoldalú, a mai politikai koordinátarendszerben liberálisként azonosítható nézőpontot a migráció kérdésében. Ezzel nyíltan a nyugati liberális ideológiai főáramlat mögé állt. Keresztyén magánemberként kénytelen vagyok hangot adni csalódottságomnak és értetlenségemnek. Egyszerűen nem értem, hogy a pápa, a nyugati keresztyénség első számú képviselője és szószolója miért nem lát a keresztyénségre nézve feloldhatatlan konfliktusforrást, sőt veszélyt az iszlám egyre erőteljesebben körvonalazódó európai jelenlétében?

Áthidalható-e az ideológiai szakadék?

„Amerikát mindig is a pártos identitások jellemezték. Most azonban a pártos identitások egyre inkább egybeesnek az ideológiai és a társadalmi identitásokkal. Politológusok szerint ez veszélyes, hiszen gyengíti a kompromisszumra való képességünket” – írja Emily Badger és Quoctrung Bui a New York Timesban.

Tanmese az ideológiai szakadékról - Metazin

A Metazin szemléz egy, a New York Times-ban megjelent anyagot, amelyben két politológus,  Emily Badger és Quoctrung Bui amiatt aggódik, hogy egyre nagyobb méreteket ölt az amerikai társadalom ideológiai megosztottsága. Mondhatnánk, Amerika messze van, csakhogy nem nehéz ebben a megosztottságban Európára is ismernünk. Ami azt jelzi, hogy a nyugati világban, még ha Amerika sok tekintetben alapvetően más is, mégis csak hasonló szellemi folyamatok játszódnak le, vagy éppen ugyanazzal a szellemi folyamattal van dolgunk. Badger és Bui a két nagy amerikai párt mentén kialakult, egyre mélyülő ideológiai szakadékról beszél, anélkül azonban, hogy megfogalmaznák ezen ideológiák konkrét tartalmát. Az a tételük, hogy a megosztottság mögött a „pártizmus” eluralkodása áll, vagyis egy olyan attitűd, hogy a választók a világnézeti identitásukat egyre inkább a politikai identitásukhoz igazítják. Ezt pedig a politika ki is használja, ami viszont önmagukba záródó „véleménygettók” kialakulásához vezet. Ennek az a következménye, hogy egyre áthidalhatatlanabbá válik az ideológiai hasadék. Felteszik a kérdést, hogy vajon ezen hogy lehetne segíteni? Mint a szemlében olvasható, általános az a vélemény, hogy a „véleménygettókból” ki kellene törni. Ám ugyancsak a Metazin-szemle utal Ezra Klein-nek a Fox magazinban megjelent beszámolójára, mely szerint egy szociológusok által végzett kísérlet azt mutatta ki, hogy a másik „véleménygettó” nézeteinek a megismerése csak tovább mélyítette a szakadékot.

Érdektelen papok?

De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki...

“Fáradt érdektelenségbe süppedt a kereszténység” – interjú Márkus Tamás református lelkésszel - 777

Érdekes és fontos interjú jelent meg Márkus Tamással a 777-en. Reposztos kollégám, Németh Tamás reflektált is rá. Viszont én nem szeretnék szó nélkül elmenni egy, az interjúban elhangzott nagyon erős mondat mellett, amely nem véletlenül lett az interjú címadó mondata is. Eszerint: „De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki, ez pedig nagyon veszélyes.” Ez a mondat ugyan nem mondja ki, hogy az érdektelenség kikre is vonatkozik, de azért a szövegkörnyezetből eléggé egyértelmű, hogy Márkus Tamás elsősorban a papokra gondol. Itt a teljes passzus. A kérdező: Martí Zoltán.

„Ezek nagyon fontos különbségek, amelyekről tudnunk kell. Ugyanakkor gyakran egyes keresztények aggasztó hangnemben bélyegzik meg egymást, ez pedig kifelé egyáltalán nem egy vonzó egyház képét mutatja.

Őszintén szólva én ezt nem nagyon tapasztalom, sokkal inkább azt, hogy teljes az érdektelenség.
Sokszor két szomszédos településen szolgáló lelkész sem tud egymásról – felekezettől függetlenül -, nemhogy azt, hogy a katolikus pap mit mond.
Én örülnék a legjobban, ha beszélgetnének egymással, mert akkor lenne egy belső diskurzus, ami azt jelenti, hogy van érdeklődés. De valójában fáradt érdektelenségbe süppedt bele szinte mindenki, ez pedig nagyon veszélyes. Ugyanakkor, ahogy korábban is említettem, most kezd egy generáció megjelenni, aki ezen talán változtatni tud majd.”


Noha érteni vélem Márkus Tamást, véleményem szerint ez csak a felszín. Mélyebbre kell menni, ugyanis azt a kérdést kell feltenni, hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy a papi társadalom egy jelentős része olyan tüneteket produkál, amelyek – elfogadom – akár érdektelenségként is értelmezhetők?

Black Friday, avagy variációk a populizmusra

Csak míg a politikai populizmust illő rossznak, sőt a legrosszabbnak tekinteni, addig a piaci populizmussal kapcsolatban mindez fel sem merülhet.

Csizmadia Ervin: A politikai és a piaci populizmus különös hasonlóságáról - Mandiner

Európának kordában kell tartania a bevándorlást, hogy megfékezze a jobboldali populisták egyre növekvő térnyerését – nyilatkozta Hillary Clinton a Guardiannek.

Hillary Clinton: Európának korlátoznia kell a bevándorlást! - Mandiner

Ennek a posztnak a gondolatmenetét kettő, a közelmúltban megjelent anyag indította el. Az egyik Csizmadia Ervin kitűnő cikke arról, hogy kétfajta populizmus létezik, az egyik a politikai, a másik a piaci-fogyasztási. A másik pedig egy hír arról, hogy Hillary Clinton is nyilatkozott a Guardian-nek. Az ismert brit napilap ugyanis The new populism összefoglaló címmel féléves kampányt indított a mai Európában egyre csak növekvő, s a balliberális médiában populizmusnak nevezett jelenség ellen. A lap cikkek sorozatában igyekszik feltárni a populizmus okait. Aztán ehhez a két anyaghoz már szinte automatikusan kapcsolódott a napokban lezajlott (vagy még ma is tart?) Black Friday, amelyet – ha Csizmadia tipológiáját használjuk – bízvást nevezhetnénk a fogyasztói-ipari populizmus diadalának. Na de menjünk sorjában.

A zsidó-keresztény civilizáció vége?

A jelenkort az összeomlásban lévő zsidó-keresztény civilizáció hosszas történelmébe ágyazva értelmezem.

A zsidó-keresztény civilizációnak befellegzett – Michel Onfray a Mandinernek

Egy, a Mandineren már régóta tartó, francia gondolkodókkal folytatott interjúsorozat részeként most egy újabb beszélgetés jelent meg Michel Onfray filozófussal. Az érdeklődő olvasó a sorozatot Francia interjú cím alatt találhatja meg. Számomra egy-egy ilyen interjú megjelenése mindig ünnepi pillanat, teljesen függetlenül attól, hogy az éppen megszólaló francia értelmiségi pontosan mit is képvisel. A kortárs francia történetfilozófiai gondolkodásban járatlan magyar olvasó – amilyen én is vagyok – mégis átélheti azt az üdítő felismerést, hogy nincs egyedül, ha azt gondolja, hogy jelenkorunk egészének megértése nyomasztó súllyal nehezedik arra, aki egy kicsit is nagyobb távlatokból szeretné látni a történelmi kort, amelyben él. Az itt megjelent interjúk egytől egyig ezt a kérdésfelvetést képviselik, s attól izgalmasak, hogy a jelenkort nem fogadják el szükségszerű és magától értetődő adottságnak, hanem magyarázatra szorulóként tételezik. Így Michel Onfray, ez a számomra azért elég ellentmondásos gondolkodó, aki, mint az interjúból kiderül, a Décadence c. könyvében azt írta meg, hogy ma a zsidó-keresztény civilizáció végnapjait éljük.

Cenzúrázza a Reposztot a Facebook

Az utóbbi időben lettem figyelmes arra, hogy a Reposzton megjelenő írásaim kiemelését a Facebook nem támogatja. A blogon naponta jelenik megy egy-egy új poszt, a Facebook mindegyik szerzőnek felajánlja a kiemelés lehetőségét, az én írásaimnál viszont az olvasható, hogy a kiemelés nem támogatott. Az olvasó ezt természetesen nem láthatja, mert a kiemelés lehetősége csak az adminisztrátorok számára elérhető. Miután a blognak nincs semmilyen fizetett szerzője, szerkesztője, alkalmazottja, adminisztrátora, az adminisztrátori feladatot is minden szerző maga látja el. Természetesen, itt nem az én személyem az érdekes. Hanem az, hogy valamilyen okból a Facebook különbséget tesz tartalmak között, még egy formailag-technikailag egységes blogon belül is, vagyis tartalom-felügyeletet és szűrést végez. Ez, noha nem a cenzúra szélsőséges formája, tehát tiltás (még) nincs, de azért mégis csak nagyon is könnyen beazonosítható cenzúra. De a dologban az a legérdekesebb, hogy a Facebook úgy tesz, mintha információt adna az általa folytatott eljárásról, formailag felkínálja a magyarázatot, de valójában az adminisztrátor előtt rejtve marad, hogy egy-egy jegyzet kiemelése miért is nem támogatott. Vegyünk egy példát, képeken bemutatva.

A keresztyénség mint a legteljesebb történelmi narratíva

Mäder szerint az átfogó történelmi narratívák a kor spirituális igényeit igyekeznek kielégíteni. A világ felgyorsult, a globalizáció és a technológiai fejlődés a hétköznapi élet bevett rendjét is felborítja, ami egzisztenciális bizonytalansággal jár. Azért népszerű a nagy történelem, mert a kor embere identitásválságban szenved: a posztmodern ember átfogó narratíva híján nem tudja, honnan jött és hová tart. Olyan, a vallást helyettesítő világmagyarázatra vágyik, amely életét tágabb perspektívába helyezi és választ ad a lét végső értelmét firtató kérdésre.

Az élet, a világmindenség meg minden- Metazin

A Neue Zürcher Zeitungból szemléz egy érdekes cikket a Metazin. A szerző, Claudia Mäder azt a kérdést teszi fel, hogy vajon miért olyan népszerűek ma – ahogy ő nevezi – a nagy történelmi narratívák? A latin eredetű narratíva ma nagyon divatos szó, egyszerűen elbeszélést, elmesélést jelent. Azt, amikor valaki elmond egy történetet. A nagy történelmi narratíva viszont arra vállalkozik, hogy nem vész bele a történelem apró részleteibe, ahogyan ma a történész szakma teszi, hanem arra tesz kísérletet, hogy elmesélje az egészet. Mármint az emberiség eddigi történetét. Mäder arra kíváncsi, hogy vajon ezek az emberiség egész történetét elmesélő művek ma miért olyan népszerűek? Az ilyen nagy elbeszélők közül hármat említ, köztük a nálunk is ismert Yuval Noah Harari-t. Mäder arra jut, hogy ezek a nagy történelmi narratívák nem tekinthetők történettudományi műveknek, inkább csak lelki igényt elégítenek ki. Mäder szerint „Azért népszerű a nagy történelem, mert a kor embere identitásválságban szenved: a posztmodern ember átfogó narratíva híján nem tudja, honnan jött és hová tart. Olyan, a vallást helyettesítő világmagyarázatra vágyik, amely életét tágabb perspektívába helyezi és választ ad a lét végső értelmét firtató kérdésre.”

Migránsok és hajléktalanok

 

A hajléktalanokat büntető szabályozás október 15-én lépett életbe a közterületen életvitelszerű lakhatást jogellenessé téve. Azóta ismert közéleti szereplők, színészek, ügyvédek, bírák és civilek sorra demonstráltak a hajléktalanok mellett, tiltakozva az antihumánus szabályok ellen.

Hajléktalanok: Trócsányi szerint a 2012-es AB-határozat már nem lehet precedens - atv.hu

„Ez rettenetes. Mi lesz velük? Nem lehet elvenni, ahonnan már nincs. Kiveszik a kezükből, vagy a szájukból az ennivalót? Mi ez?”

– sorolta a kérdéseket, majd hozzátette: rettenetesen fáj neki, hogy végig kell nézni, ahogy ezeket az embereket elviszik. Hernádi a műsorban elmondta: nem fél a közéleti szerepvállalás miatt, mert a szívében tudja, hogy jó ügyek mellé áll oda.

Hernádi Judit kiborult a hajléktalanok üldözésén - nyugatifeny.hu

Noha a két csoport, a migránsok és hajléktalanok csoportja teljesen különböző, mégis mint jelenség, mindkettő alkalmas arra, hogy az emberi szenvedéshez való viszonyt a politikai közbeszéd tárgyává tegye. Az Országgyűlés a jogi problematikán túl nem kis morális kockázatot is vállalt azzal, hogy alkotmányszintű döntést hozott arról, hogy a hajléktalanok életvitelszerűen nem tartózkodhatnak az utcán. Éppen azért kockázatos, mert a hajléktalanságról mint az emberi szenvedés egyik formájáról szóló közéleti beszéd egy pillanat alatt az erkölcsi jó és rossz küzdelmének a politizált színtereként tűnhet fel. Egy ilyen döntés nagyon jól jön a ma összefoglalóan liberálisnak nevezett ideológia számára, amely az egyetemes erkölcsi jó megteremtéséért vívott küzdelmében előszeretettel hivatkozik a nyitottság nevében a határtalan befogadásra, a korlátlan részvétre és egyetemes szeretetre, kihasználva az amúgy tényleg a legtöbb emberben meglévő részvétet a szenvedés iránt. Innen van az, hogy mind a migránsokhoz, mind a hajléktalanokhoz való viszonyról szóló liberális politikai beszéd alapvetően erkölcsi természetű, s a jelenségben a jó és a rossz harcát véli felfedezhetni.

Oldalak