1564. május 27-én elhunyt, április 25-én még megfogalmazta végrendeletét. Vagyona egy ezüstkehely és 225 tallér volt mindössze. Elbúcsúzott a tanácstól, a lelkipásztoroktól, az őt meglátogató polgároktól. Bocsánatot kért bűnei és hibái – különösen indulatossága – miatt. Fontosnak tartotta hangsúlyozni azt, hogy „…nincs az én üdvösségemnek semmi más alapja, csak az az egyetlenegy, hogy Isten az irgalom atyja, Atyának bizonyítja magát velem szemben is, aki beismerem nyomorult bűnös voltomat”

Dr. Dienes Dénes: Kálvin János élete, reformátori munkássága - napkut.hu  

Családunkban nem igazán szokás a rendszeres temetőzés. Évente kb. háromszor látogatunk közvetlen szeretteink sirjait rendbe tenni: egyszer tavasszal, egyszer nyár végén és egyszer halottak napja környékén. Ez nem jelenti azt, hogy ne őrizném édesapám vagy épp nagyszüleim emlékét a szívemben, de számomra nem a temető az emlékezés elsődleges helye. Természetesen megvan a temetőkertnek is a maga szerepe, térjen vissza a porba az, ami porból vétetett, megvan az ideje és a módja a testtől, a poroktól való búcsúzásnak. Magam részéről nem igazán támogatom pl. a hamvak hazavitelét, és a kredencben vagy e célra kialakított házi kultuszhelyen való őrzését. Bár az élet csírájában hordozza a halált, mégsem szerencsés, ha állandóan összekeveredik vele, ha lépten-nyomon beleütközik. Nem szerencsés, ha az élet kultusza helyett a halál kultusza nyer teret.
Sokszor kérdezik tőlem, hogy lehet ép lélekkel végigélni a hivatásból adódó sok temetési szolgálatot. "Nem halsz bele kicsit te is?" - szegezik nekem a kérdést. Gondolom egyik lelkésznek sem a legkedvesebb szolgálati területe a temetés. A temetést firtató kérdésekre azt szoktam mondani, hogy én nem kicsit vagy nagyon meghalni megyek a temetőbe, hanem életet vinni. Vinni a Krisztus által ajándékba kapott örök életnek az üzenetét. Hirdetni annak a diadalát, aki magáról azt mondta: „Én vagyok, az út, az igazság és az élet.” Én nem a halál munkása vagyok -meghagyom azt a temetkezési vállalatoknak vagy a patológusoknak –, hanem az élet munkása. Ez nem jelenti azt, hogy érzéketlen lennék, hogy ne töltene el olykor egy-egy kedves ismerős hiánya feletti szomorúság, vagy épp az együttérzés részvéte a gyászolók irányába. Csak azt tudom, hogy több az élet.
Éreztem ezt már akkor is, mikor a hitbeli elmélyedés világában még csak a kezdeti bizonytalan lépéseknél tartottam. Ekkortájt halt meg édesapám. Sok kép nem maradt meg bennem a temetésről, csak az, hogy nézem a porait tartalmazó urnát a ravatalon, és folyamatosan az zakatol bennem: ez nem az én édesapám, ez a marék por nem ő, az urna nem őt zárja magába. Ennek a pornak tényleg itt a helye a temetőben, de neki nem. Nem csak azért nincs ott, mert benne él a mozdulataimban, gondolataimban, azokban a dolgokban, melyeket alkotott, amire tanított, amit tőle örököltem; nem csak azért, mert sokan vannak, akik még mindig emlékeznek rá, hanem azért sem, mert Isten szeretetében és kegyelmében bízva engedtem át őt a Mennyei Atyának. Persze, hogy hiányzik azóta is. Sokszor felmerült, hogy mennyi minden másképp alakulhatott volna, ha nincs a betegség, nincs a korai halál. De az élet diadalt arat: az élete él belőle ma is és nem a halála.
Miért jutott eszembe mindez? Éppen ma van Kálvin János halálának 450. évfordulója. Mindnyájan megtanultuk róla, hogy azt kérte a genfiektől, hogy egyszerűen, és jeltelen sírba temessék el. Tán jól ismerte az emberi természetet, hogy mennyire hajlamos a halál kultuszára. Vagy egyszerűen úgy gondolta, hogy a feladatát elvégzett testnek a jövőben már nincs szüksége virágcsokrokra, drága márványkövekre, cirádás vésetekre. Vagy csak szerényen úgy vélte, hogy az utókornak nincs különösebb szüksége rá személy szerint, mert "Egyedül Istené a Dicsőség", s ha már többé nem beszélhet róla, ha ujjaival már nem mutathat felé, akkor át kell adni a teret azoknak az élőknek, akik  tovább viszik a szolgálatot.


Már kétszer is jártam Genfben, és mindegyik esetben elgondolkoztam a reformáció falánál, hogy vajon ehhez a monumentális alkotáshoz, melyen ott van ő is. Mit szólna a nagy reformátor, az, aki temetéséről az említettek szerint rendelkezett? Gyanítom, nem hagyná szó nélkül.
Emlékmű ide vagy oda, Kálvin nem ezért él ma is. Nem azért oly becses ő nekünk, magyar reformátusoknak  450 év után is, mert szép szobrokat készítettek róla, vagy sokfelé és sokan márványba vésték már alakját és nevét. Ettől még halott lenne. De élnek bennünk szavai, él és hat tanítása, életpéldája, részesei vagyunk annak a sok áldással hömpölygő folyamnak, melynek felszínre bukkanásánál ő is bábáskodott. Él, ezt főleg azon a Krisztus-szeretetű Istenen keresztül érezzük, tapasztaljuk meg igazán, aki ugyanúgy tartja őt "örökkévalóság" feliratú tenyerében, ahogy bennünket éltet ebben a "földi élet" feliratú tenyérben. A halál fölött diadalmaskodó Krisztusban bízva éppen ezért így is mondhatjuk: egyházunk nagy tanítójának életében nem történt más, minthogy a Mennyei Atya 450 évvel ezelőtt - pontosan ezen a mai napon - áttette őt egyik tenyeréből a másikba, a földi életből az öröklétbe. De hogy ma is él, az nem kérdéses.