A fiú és a szurikáta

Nem tudom, hogy minek tudható be a tragédia, a szabályok semmibevételének, a nekem mindent lehet viselkedésnek, a kivagyiságnak, nem tudom…

Elpusztult a Kecskeméti Vadaskert vemhes szurikátája, miután egy iskolás fiú a földhöz csapta - hvg.hu

A kis herceg óta tudjuk, hogy ember és állat között különleges kapcsolat alakulhat ki. Mondhatni baráti viszony. Ehhez azonban szükséges az apró lépésenként való közeledés, a bizalom kiépítése és fenntartása és a felelősség az iránt az élőlény iránt, amit az ember ilyen módon megszelídít.

A Kecskeméti Vadasparkban valami hasonló kapcsolat alakulhatott ki az egyik „lakó”: Zara, a kis szurikáta és a park igazgatója között. Zara, ez a kis, első látásra valóban ölelgetni és simogatni való kis állat Budapestről érkezett Kecskemétre. Megindító, érzelmekre ható, ahogyan az élete kezdődött a mi szurikátánknak: anyja nem gondozta, ezért fogadták be Kecskeméten. Annyira hozzászokott az emberi közelséghez, hogy az igazgató irodájában lakott, összebarátkozott azonban nemcsak vele, hanem annak spánieljével is, majd kapott egy kifutót a vadaskertben, később pedig egy párt is.

Milyen szép is lenne ezután arról hallani, hogy kiteljesedett az élete Zarának, hogy a park látogatói is örömüket lelték benne. Milyen felemelő lenne arról hallani, hogy a parkba látogató iskolások közül az egyik fiú megérzett valamit abból, hogy mindazt, ami velünk együtt osztozik a teremtett létben, tisztelni kell, óvni és vigyázni rá. Hogy benne is kialakultak a felelősségteljes viselkedés alapjai és azzal szembesült, hogy minden élet törékeny és véges, ezért nem mindegy, mit és hogyan teszünk.

Életjel

Ezután az orvosok azt mondták, Trenton „soha többé nem lesz normális”. Az orvosok közölték a szülőkkel, hogy fiuk már nem fog felépülni, szervei azonban öt, átültetésre váró gyereket menthetnének meg. Ekkor a szülők aláírták a szervadományozásról szóló papírokat. „Igent mondtunk, ami Trenton életben tartását is jelentette, hogy az átültetésekig tisztán tartsák a szerveket. Másnapra előjegyezték egy utolsó agyi vizsgálatra, melynek célja a halál megállapítása, ekkor azonban életjeleket mutatott, így törölték a tesztet” – mondta az anya.

Egy nappal ezelőtt ébredt fel a kómából egy amerikai tinédzser, hogy lekapcsolták volna a gépekről - mandiner.hu

Hihetetlen, megdöbbentő, csodálatos. Ezek a jelzők juthatnak eszünkbe, amikor arról olvasunk, hogy egy 13 éves amerikai fiú, Trenton McKinley felébredt a kómából. Ritkán történik ez meg. És amikor mégis, az egész világot bejárja a hír.

Nem véletlenül. Mert ha van reménytelen helyzet, akkor egy kóma az. Minél tovább tart, annál kisebb az esélye a változásnak. Ahogyan múlnak a napok egymás után, egyre kevesebben maradnak a beteg környezetében, akik még bíznak.

De hogyan is lehetne életben tartani a reményt, amikor minden arról a mozdulatlanságról beszél, amit ez az állapot hoz magával? Amikor a hozzátartozók bemennek szerettükhöz, nap mint nap ugyanazzal szembesülnek. Nem látnak és hallanak mást, csak az életfunkciókat fenntartó gépek zaját, különösen, ha súlyosabb esetről van szó. Esetleg egy-egy önkéntelen mozdulatot, rándulást, amelybe az elején még próbálnak belekapaszkodni és jelentőséget tulajdonítani nekik, később azonban már ezek is belesimulnak a megszokottba.

Szegény Európa!

Az európai posztkeresztény kor elkeserít minket. Gondoljunk csak bele, keresztény misszionáriusaink főként Európából érkeztek: holland, ír, angol, német, francia, olasz, spanyol, portugál misszionáriusok. Egészen megdöbbent minket, hogy ma pedig olyan dolgokat hallunk keresztény gyökerű európai országok kormányaitól, amelyek szöges ellentétben vannak azzal, amit a misszionáriusaik hirdettek nekünk.

Palmer-Buckle ghánai érsek: A keresztény Európa elárulja a kereszténnyé lett Afrikát! - magyarkurir.hu

 

Van az úgy, hogy az ember többször találkozik ugyanazzal a hírrel. Mert megosztják az ismerősök vagy idéznek belőle egy beszélgetés során. Egy-egy mondatát, részletét említi valaki. Én így jártam azzal az interjúval, amelyet Charles Palmer-Buckle ghánai érsekkel készítettek, amikor Magyarországon járt. Ez még április közepén történt, nem mondhatjuk tehát, hogy friss hír lenne. Ráadásul, a már említett többszöri megosztás és a különböző fórumokon való beszélgetés miatt  azt érezhetjük talán, hogy egyrészt elveszítette aktualitását, másrészt pedig sokan sok mindent mondtak róla és vele kapcsolatban. Mindenki elolvashatja saját maga is a beszélgetés szövegét és érteni fogja, amiről ez az afrikai egyházi elöljáró beszél.

Én egy dolgot sajnálok, de azt nagyon: hogy csak írott formában van előttünk mindaz, amit Palmer-Buckle érsek mondott. Pedig szeretném látni az arcát, miközben beszél, látni a mozdulatokat, amelyeket tesz, legfőképpen pedig érezni azt a lendületet, frissességet és erőt, amely árad belőle.

A hősök köztünk élnek

A pégomas-i városvezetés úgy döntött, a nemsokára átadásra kerülő új iskolát Beltrame-ról nevezik el, hogy „tisztelettel adózzanak egy nemzeti hős előtt, és inspirálják a fiatalságot”.

A szülők ugyanakkor arra kérik az illetékeseket, hogy változtassák meg tervüket, attól félnek ugyanis, hogy a Beltrame nevét viselő intézmény egy esetleges terrormerénylet célpontjává válhat. Elismerik Beltrame hősiességét, ugyanakkor leszögezik: nyugtalanító a döntés, a 10-14 éves gyerekeknek joguk van arra, hogy ne ilyen teherrel a vállukon tanuljanak.

A hős francia csendőrről neveznének el egy új iskolát, a szülők tiltakoznak - mandiner.hu

Franciaország dél-keleti részén, Pegomas városában egy új iskola Arnaud Beltrame-ról kapná a nevét. Ő az a francia csendőr, aki március 23-án, amikor egy terrorista ámokfutása során végül egy szupermarketben ejtett túszokat, példát mutatott arról, mit jelent valaki másért cselekedni. Önként vállalta, hogy helyet cserél az utolsó tússzal. Vállalta, hogy egyedül marad bent a túszejtővel. Vállalta, hogy ő majd rajta tölti ki minden indulatát, gyűlöletét, haragját. Vállalta a sebesülés kockázatát. Sőt, vállalta a legrosszabb lehetőséget is: a halált.

Egyértelmű, hogy hősként viselkedett. Életét adta azért, hogy valaki más életben maradhasson. Éles ellentétben állt cselekedete mindazzal, amit a támadó képviselt, aki célja elérése érdekében - hogy bocsássanak szabadon egy elítélt terroristát -, kész volt elvenni mások életét.

Arnaud Beltrame csendőr húsvét előtt egy héttel halt meg. Többeknek eszébe jutott a hírt hallva mindaz, amit Jézus búcsúbeszédében mondott: „Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15:13.)

Lenni valakinek

A férjem nagyon jól megfogalmazta: azóta úgy érezzük, mintha belekerültünk volna az evangéliumba: eddig hallottunk róla, olvastuk, de nem voltunk a részesei. Zsolt által mi részesei lettünk ennek, élővé vált a hitünk. Mi is meg tudtuk változtatni egy ember életét, pedig ugyanott van, ugyanabban a zárkában, de a lelkében más van. Egy új családra lelt, emberekre, akik gondolnak rá, akik imáikban hordozzák őt. És rálelt Istenre, aki szereti őt.

A BÖRTÖN ABLAKÁBA IS BESÜT A NAP – ÍGY KAP REMÉNYT EGY TÉNYLEGES ÉLETFOGYTIGLANRA ÍTÉLT - 777.blog.hu

Olyan világban élünk, amelyben az a feltűnő, meghökkentő, az átlagostól eltérő, ha a postaládánkban találunk egy olyan levelet, amelyet nem hivatalos szerv küldött. Megdöbbenésünk tovább fokozódhat, ha ráadásul egy kézzel írott levelet találunk.

Jó néhány évvel ezelőtt történt már, hogy engem ilyen meglepetés ért. A távoli Amerikából érkezett a levél, ottani testvérgyülekezetünk lelkésze írta, aki még csak pár hónapja volt új szolgálati helyén és szeretett volna bemutatkozni nekem. Egészen különös érzés volt kezembe venni a levélpapírra írt szöveget. Hogy mit üzent nekem mindez?

Arról beszélt, hogy valakinek fontos volt annyira, hogy felvegye velem a kapcsolatot, hogy nem sajnálta sem az idejét, sem az erejét. Elképzeltem – persze nem biztos, hogy így történt -, ahogyan elment a boltba kiválasztani a papírt és a borítékot, leült íróasztalához, elővette a tollat és írta lendületesen a sorokat, majd a boríték lezárása után még a postahivatalt is útjába ejtette. Még inkább megmelengette azután a szívemet az a gondolat, hogy valakinek én magam voltam fontos, engem tisztelt meg azzal, hogy nem csak úgy rám írt vagy üzenetet küldött.

Hogyan mondjam el?

Mi mindannyian kaptunk egy üzenetet, valami fontos hírt, és most már az a kérdés, hogy ezzel mit tudunk kezdeni. Az üzenet átadása a mai kommunikáció fő kérdése. Hogyan lehet úgy megfogalmazni azt, amit el akarunk mondani, hogy a másik ember tényleg meg is értse? Most egy kommunikációs szakembert hallhatunk, akitől azt kérdeztem, vajon hogyan kellene az egyháznak kommunikálnia üzenetét? Tóth Tamás Gábort, a Piliscsabai Református Egyházközség gondnokát hallhatják.

Református Félóra - tebennedbiztunk.hu

Lelkészként a vasárnapi igehirdetésekre és más alkalmakra való készülésem közben is ott forog gondolataim között a kérdés: hogyan mondjam el? Az üzenetet, ami megszólított engem, miközben az igére figyeltem és amiről hiszem, hogy azokat is szeretné megszólítani, akikhez beszélek. De hogyan mondjam el? Úgy, hogy értsék, hogy elérje őket, hogy átéljék azt a csodát: itt most rólam van szó, nekem fontos az, amiről hallok, megszólított emberré váltam.

Miközben számtalan lelkész keresi a választ erre a kérdésre, jól esik arról hallani, hogy vannak olyan nem lelkészek, akik próbálnak segítséget nyújtani abban a tépelődésben és vívódásban, ami a prédikációra való készülődés kihagyhatatlan része. Milyen jó, hogy vannak, lehetnek olyan gyülekezeti tagok, szolgáló társak, akik azokkal a meglátásokkal, tapasztalatokkal, élményekkel, amelyekkel rendelkeznek világi hivatásuk gyakorlása okán, arra késztetnek bennünket, hogy merjünk másként szólni, mint amihez hozzászoktunk és ami bevett gyakorlatunk, legyen bátorságunk új módszereket, ötleteket kipróbálni.

A Kossuth Rádió Református Félóra című műsorában hangzott el egy beszélgetés Tóth Tamás Gáborral, aki elsősorban kommunikációs szakember és nem másodsorban a Piliscsabai Református Egyházközség gondnoka. Hogy miért olyan fontos úgy szólni, hogy az eljusson mindazokhoz, akik tagjai az aktuális gyülekezetnek? Mert vannak olyan alkalmak minden gyülekezetben, ahol nemcsak a szokásos, minden vasárnap rendszeresen templomba járó tagok vannak jelen, hanem olyanok is, akik valami miatt – akár keresztelés, akár temetés után -, de eljöttek és jelen vannak. Az ő esetükben a legnagyobb kérdés, hogy eljönnek-e még egyszer? Kapnak-e olyasmit, ami miatt vágyakozni fognak újból?

Ilyenek lennénk?

Elmesélem, milyen élményem volt egy ízben a templomban, református istentiszteleten. Szeretek amúgy református istentiszteletre járni; mondják, hogy régiek az énekek, nyikorognak a padok, öregségszaga van az egésznek, de ez nem mindig igaz, és amikor de, akkor szeretem a régi énekeket, a nyikorgó padokat és az öregségszagot. És szeretem hallgatni Isten Igéjét, ha szépen magyarázzák.

Balavány: Melyik pártnak kampányolna Jézus? - hvg.hu

 

Kíváncsi lennék arra – bár a cikket olvasva azért van némi fogalmam arról -, hogy Balavány György hogyan válaszolna a címben feltett kérdésre. Melyik pártnak kampányolna Jézus? Egyértelmű, hogy nem annak, amelyiknek Balavány úr szerint a református lelkészek kampányolnak. Mert mi, ugye kampányolunk. Ráadásul a prédikációinkban.

Legalábbis ezt a következtetést vonta le a szerző két istentisztelet után. Elment egy ízben templomba, református istentiszteletre, amelyre amúgy szeret járni. Minden rendben is volt a prédikációval egészen addig a pontig, amíg a lelkész el nem jutott az applikációig, vagyis az ige üzenetét szemléltette úgy, hogy közben szem előtt tartotta: kikhez és milyen pillanatban szól. Dániel és barátai történetén keresztül, akik nem hajtottak fejet a hatalmas bálványszobor előtt, beszélt korunk hatalmasságairól, bálványairól és az előttük való arcra esés kísértéséről. Balavány úrnak azonban nem esett jól, hogy a lelkész – szerinte – nemcsak szépen magyarázta az igét, ami miatt ő a templomba jött, hanem aktualizált, ezen keresztül pedig szembesített, kérdéseket vetett fel, gondolatokat indított el. Vagyis a hallgatóságot éppen abból a kényelmes állapotából próbálta kimozdítani, amelybe az sokszor belesüpped az igehirdetés során. Hát nem kényelmes és egyszerű ülni és hallgatni a szép szavakat, amelyek simogatják a lelkünket? Csak közben azt érezzük, mintha nem is lenne közöm ahhoz, amiről beszélnek.

Orando et laborando

Ki kell hangsúlyoznom az ima hatását, sajnos lehet, hogy sokan megmosolyognak. Az imában az ember nemcsak a hit igazságát keresi, hanem a saját tudományának, munkájának, életének az igazságait is. Nekem az összes sebészi ötlet, amiből aztán lett jó eredmény a betegeim számára, nemzetközi, világi siker, az nekem mind imában jött meg.

CSÓKAY ANDRÁS: A NAGY ÖTLETEIM MIND IMÁBAN JÖTTEK - 777blog.hu

Tervezés/megálmodás, előkészület, cselekvés. Legtöbbször. Hiszen ez a dolgok megszokott rendje. Ehhez szoktunk hozzá. Így tanítottak bennünket. Hányszor ismételték, milyen fontos, hogy egyensúlyban legyen ez a három. Mert aki túl sok időt tölt az álmodozással és tervezgetéssel, az könnyen megreked ennél a pontnál és soha nem kezdi el a cselekvést. Ugyanígy, ha az előkészületekre megy el a legtöbb idő és energia, akkor sem marad belőlük a megvalósításra. Aki pedig tervezés és előkészület nélkül kezd el valamit, könnyen meglepődik, sőt, kudarcot vall, mert nem gondolta át alaposan, amit tenni szeretett volna.

Mindig is úgy gondoltam, hogy vannak emberek, akik ösztönösen fenn tudják tartani az egyensúlyt e három terület között. Tudják, mikor kell tovább lépni az álmodozástól, mennyi időre van szükség az előkészületekhez és mikor van az itt az ideje a cselekvésnek.

Apakép

Szerepkonfliktus – így hívja a pszichológia azt a jelenséget, amikor a különböző életfeladataink „összeütköznek” egymással, és nem tudjuk például eldönteni, hogy adott szituációban a mindig elérhető barát vagy a felelősségteljes családfő szerepünkhöz legyünk hűek. A Vígszínházhoz tartozó Pesti Színházban egy olyan emberrel találkoztam, aki ha ilyen helyzetbe kerül, rögtön tudja, hogy mit kell tennie, mert ragaszkodik a prioritási rendjéhez. Telekes Péter férj, apa, színész volt a beszélgetőtársam.

"Most minden a gyerekekről szól" - Interjú Telekes Péterrel - kepmas.hu

 

Ha egy 30 vagy 40 évvel ezelőtt megjelent újságban olvastam volna a címet: „Most minden a gyerekekről szól” -, meg lettem volna győződve arról, hogy egy nő szájából hangzik a mondat. Egy olyan nőéből, aki életének abban a szakaszában jár, amikor anyai szerepe az elsőrendű és meghatározó, annyira, hogy minden mást hátrább sorol annak érdekében, hogy gyermekeinek szentelje magát.

Azóta nagyon változott a világ. Máshogyan gondolkodunk arról, mit jelent szülőnek, anyának és apának lenni. Máshogyan látjuk az anyai és az apai szerepet. Nem gondoljuk feltétlenül azt, hogy egy gyermek érkezése csak az anya életébe hoz óriási változást, hogy számára változik meg minden attól a perctől kezdve, hogy gyermekét először a kezében tarthatja. Talán azt sem gondoljuk ma már, hogy a gyermeknevelésben vannak egymástól élesen elkülönülő anyai és apai feladatok és hogy olyan szigorú határvonal van a kettő között, amelyet nem lehet átlépni.

Magyarország, 2050.

Amikor megindult ez a nagy áradat, elkezdtem azon gondolkodni, hogy milyen eszközökkel folyik ellenünk a háború, és mikor kezdődhetett. A kultúra területén kezdtek elfogadtatni velünk egy olyan értékrendet, amely teljesen szemben áll a sajátunkkal. Most oda jutottunk, hogy leszedik a kereszteket vagy ledózerolják a keresztény templomokat. Totális támadás indult a keresztény kultúra és a fehér ember ellen. Még állnak a katedrálisok, és tudom, hogy hit nélkül nem lehetett volna felépíteni ezeket, de ez a hit mára eltűnt. Nincs hitünk semmiben, bármilyen értékünket ügyesen le lehet cserélni. De van kiút. Vissza kell térnünk a keresztény vonalhoz, mert semmilyen más ideológia nem pótolja ezt.

Nostradamus Hungaricus - Magyaridok.hu

Lesz-e és milyen Magyarország 2050-ben? Erre a kérdésre keresi a választ a Hitel c. folyóirat februári száma. A válaszokat pedig W. Nemessuri Zoltán, Mórocz Zsolt és Domonkos László írók adják. A folyóirat megjelenése után a szerzőkkel folytatott villáminterjúban olvashatunk egy összegzést és alakul ki ennek nyomán egy kép bennünk az ő jövőképükről.

Nagyon szeretném azonban tudni, hogy ha én fordulnék ezzel a kérdéssel mindazokhoz, akik körülöttem vannak, milyen válaszokat kapnék?  Mi lesz a magyar jövő? Háború dúl 2050-ben vagy béke honol Magyarországon? Mit kell tennünk ahhoz, hogy ne diszpótiába torkolljon a történelmünk?

Oldalak