Egy esztendőt töltöttem „túl az Üveghegyen”, túl az 1000 éves határon, Moldvában, Csángóföldén. Magyar anyanyelvet tanítottam ott. Fontos volt számomra, hogy olyan alkalmakat teremtsek, amelyek lehetőségeket adnak arra, hogy kialakuljon és erősödjön az ott élőkben a Magyarország iránti kötődés. Ehhez meg kell ismerni például azokat az eseményeket is, amelyek fontosak Magyarországon történelmében. Márciusban szatmári katonadalokat énekeltünk, október 21-én pedig egy rövid kis megemlékezés hangzott el a pusztinai Magyar Házban, az 1956. október 23-ai nemzeti ünnep tiszteletére.

MEGEMLÉKEZÉS NEMZETI ÜNNEPÜNKRŐL CSÁNGÓFÖLDÖN, PUSZTINÁN - erdely.ma

Bathó Éva jászberényi tanítónő egy évet töltött Pusztinán a csángó magyarok között. Magyar anyanyelvet tanított nekik. Elsősorban. Mellette pedig igyekezett olyan alkalmakat teremteni, amelyeken lehetőséget kaptak az ott élők, hogy erősödjön a Magyarország iránti kötődés. Megismerték a magyar történelem legfontosabb eseményeit, emlékeztek, ünnepeltek a nemzeti ünnepeken. Megtapasztalhatták, hogy nemcsak egymással létezhet közösség, hanem minden magyarral, bárhol éljen is a világban, mert közös a múlt, amelye összeköt bennünket.

A mellett, hogy minden tisztelet és elismerés megilleti ezt a fiatal nőt, aki egy évet áldozott életéből azért, hogy munkája révén életben maradjon a magyar nyelv, hogy szóljon egymás közötti beszélgetésekben és különleges alkalmakon, egy másik érzésre is felfigyeltem magamban. Nem más ez, mint egy kíváncsisággal vegyes vágyakozás.

Nézem a képeket és közben szeretném tudni – pontosabban érezni és átélni -, hogy milyen lehet Pusztinán ünnepelni? Milyen érzés egyszerre nagyon távol lenni, mégis közel érezni magamat ahhoz, amiről hallok, amiről beszélnek és aminek azután részese leszek, amikor elkezdek énekelni? Milyen érzés lehet ott október 23-át ünnepelni?

Közben felvillannak azok a képek, amelyek a mi ünneplésünkről szólnak és odateszem azok mellé, amelyek Bathó Éva beszámolójából vannak előttem. Ott – úgy látom -, megtisztelik az ünnepet az öltözékükkel is. Itthon egyre kevésbé. Nem kell már „ünneplőbe” menni. Pedig az ünnep a különbözés is.

Látom az ottani képeken, ahogyan meghatározott rend szerint ülnek egymás mellett az ünneplők. Itthon hallottam olyan iskoláról, ahol az osztályteremben maradva, az egyik szünetben ünnepeltek tanárok és diákok, úgy, hogy az iskolarádión keresztül hallgatták meg a műsort. Egymástól elszigetelődve, az egyik teremben a szereplők álltak – vagy csak ültek ők is? -, a többiben pedig a hallgatóság.

A szöveges emlékezést daltanulás követte – olvasom a beszámolóban. Ott még énekelnek, együtt, közösségben. Nálunk egyre többször hallom egy-egy megemlékezés, ünnepség kezdetén és végén: Hallgassuk meg a Himnuszt! Vagy a Szózatot. És utána valóban halljuk valamelyik kórus által megszólaltatni nemzeti imádságunkat, néhányan próbálnak együtt énekelni, a többség azonban hallgat csak. Valóban nem tudunk énekelni már? Együtt? És a szomorú válasz, amelyre nemrégiben egy továbbképzésen hívta fel valaki a figyelmet: nem. Nem, mert nincsenek olyan alkalmak, amelynek része lenne a közös éneklés. Pontosabban vannak – az istentiszteletek - , csakhogy ezekre a nagy többség nem jár el.

Néhány szomorú jellemzőjét hoztam csak ide a mi, mai ünneplésünknek, amelyek azonban már hosszú évek óta jelen vannak. Egyre kevésbé tudunk ünnepelni, egyre kevésbé tudjuk a ünnepnapot a maga teljességében megélni, megkülönböztetni a hétköznapitól, a mindennapitól. Egyre nehezebben tudunk abba a rendbe illeszkedni, amelyet a hétköznapok és az ünnepnapok váltakozása ad.

Különös módon, azzal együtt, hogy nem engedjük, hogy az ünnepnapok fel- és kiemeljenek bennünket, megpróbáljuk az egyszerű hétköznapokat valahogy ünnepivé tenni. Ha megnézünk egy olyan naptárt, amelyben jelölik, hogy mi mindennek van külön napja, egészen meglepődünk. Az októberi kínálatból néhány: állatok világnapja, lelki egészség világnapja, kézmosás világnapja, kenyér világnapja. Néha egy napon több mindenre is kellene figyelnünk. Én úgy látom, azzal, hogy próbálunk egyre több napot ünnepivé tenni, az igazi ünnepet pedig egyre kevésbé hangsúlyozni, eltűnik a különbség a napok között. Minden olyan egyformává válik, megfakul, elszürkül, elveszíti jelentőségét.

Hogyan tudjuk visszaállítani az ünnep, az ünneplés méltóságát? Ki segíthetne abban, hogy mi megéljük az ünnepet?