2020-at az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO az ápolók és szülésznők évévé nyilvánította, s döntésüket Ferenc pápa örömmel fogadta. A Szentatya január 19-én, az Úrangyala imádság alkalmával mondott beszédében úgy fogalmazott: „a szülésznők talán a legnemesebb foglalkozást űzik”. A nővérek, ápolók pedig nemcsak hogy a legtöbben vannak, de ők is állnak legközelebb a betegekhez – hangsúlyozta a pápa.

A legnemesebb foglalkozás” – Ferenc pápa örömmel üdvözölte az ápolók és szülésznők évét - magyarkurir.hu

 

Ferenc pápa egyik imádságában fogalmazott így: „a szülésznők talán a legnemesebb foglalkozást űzik”. Életre segítenek, ott vannak egy éppen csak megszületett gyermek első lélegzetvételénél és a szülést követő percekben, órákban gondoskodnak az édesanyáról, segítenek, támogatnak. Én is hálás vagyok annak a szülésznőnek, aki gyermekeim világra jövetelekor mellettem volt és az utána következő időkben is tanácsokkal látott el. Azokban a pillanatokban, amikor kiszolgáltatottnak érzi magát egy nő, nagyon fontos, hogy azt érezze: még sincs teljesen egyedül, magára hagyatva.

Ehhez hasonlóan lenne reménytelen és kétségbe ejtő minden beteg helyzete is az őt ápolni tudó és akaró személyzet nélkül. Egy magatehetetlenül fekvő beteg számára kimondhatatlanul sokat tud jelenteni akár egy pohár víz nyújtása vagy az összegyűrődött lepedő kisimítása.

Nem kérdés tehát, hogy teljes mértékben egyet értünk az ENSZ Egészségügyi Világszervezetének döntésével, mely 2020-at az ápolók és a szülésznők évévé nyilvánította. Ferenc pápa már korábban is, amikor az olasz szakápolók, egészségügyi asszisztensek és gyermekgondozók szövetségének tagjaival találkozott, kifejezte nagyrabecsülését és arról beszélt, hogy az ápolói hivatás valódi küldetés, különösen akkor, ha minden egyes emberre külön oda tudnak figyelni és figyelembe veszik az egyéni sajátosságokat, igényeket. Személyes élményét is elmondta ezzel kapcsolatban: hogyan mentette meg életét 20 éves korában egy ápolónő, aki kiharcolta – az orvosokkal is vitába szállva -, hogy adjanak erősebb antibiotikumot neki.

Ferenc pápa gondolatai, személyes élményei mellé oda tehetjük a sajátunkat. Amikor rajtunk, nekünk segítettek, a mi betegágyunk mellé álltak oda, a mi szenvedésünkön enyhítettek. Sokszor mégis elmarad a köszönöm, az elismerés, a visszajelzés.

És Magyarországon legalábbis, marad a túlterheltség is az egészségügyben dolgozóknál. A tény, hogy egy ápolóra aránytalanul sok beteg jut. Maradnak a megnövekedett adminisztrációs feladatok, melyek végrehajtása rengeteg időt vesz igénybe. Hallunk hiányzó felszerelésekről. Ismerjük a számokat, melyek a pályaelhagyók, külföldre távozók óriási arányáról szólnak. Aki marad, azért teszi, mert az átlagosnál nagyobb hivatástudattal rendelkezik. Előbb-utóbb azonban ő is elfárad, belefárad, nem bírja tovább.

Pont az tűnik el, ami egy beteg-ápoló közötti kapcsolatban a legfontosabb lenne. A személyesség. Nincs idő a beteg mellett maradni, alaposan végig hallgatni. Hiszen vár még további 10-15 ellátásra szoruló ápolt. Pedig az ápolók tudják a legjobban: a gyógyulási folyamathoz nélkülözhetetlen, hogy a beteg biztonságban érezze magát, azt élje meg, hogy mindent megkapott, amire csak szüksége van.

Már-már elérhetetlen vágyálomnak tűnik ezt emlegetni. Lemondóan sóhajt mindenki, aki közelebbről ismeri az egészségügyi ellátás mai állapotát. Nem tudom, hogy az ápolók, szülésznők mindennapi küzdelmében erőforrássá válhat-e, ha arról hallanak: az egész világon megbecsülik azt, amit tesznek, nélkülözhetetlennek tartják munkájukat? Vajon a megbecsülés, az elismertség mikor jelenik meg helyi szinten, az egészségügyi dolgozók számára kézzelfogható módon?