Boldogság, gyere haza!

A gyógyító órák biztos kapaszkodót jelentenek a kisdiákoknak, akik közül sokan csak itt tapasztalják meg először, mit jelent fontos témákról beszélgetni, gondolkodni és változtatni. Nincsenek tudatában, de óráról órára egyre nő az önbecsülésük, és egy olyan egészséges életszemlélet kapnak, ami segíti őket a hétköznapokban – és segíthetne minden kisgyereket, olyanokat is, akik szorongva és sápadtan indulnak reggel az iskolába.

Egy magyar iskola, ahol az órarendbe került a boldogságóra - nlcafe.hu

 

Új tantárgy az iskolában. Nem tudom, hányan fogadnák kitörő lelkesedéssel, ha ilyen hírt kapnának. Például a szülői értekezleten. Nem örülnének a szülők. Hiszen azt tapasztalják nap, mint nap, hogy gyermekük bizony le van terhelve. Sokszor panaszkodik a miatt, hogy túl sok a házi feladat, túl sok a tanulnivaló. Sokszor olyan kihívásokkal kell szembenéznie, amelyek meghaladják az erejét. A szülő pedig aggódik gyermekéért, szeretne segíteni neki és rajta, megkímélni a csalódásoktól és a kudarcoktól. Lehet-e, kell-e fokozni a családokra nehezedő nyomást?

Nem örülnének a diákok sem. Sőt, tiltakoznának. Arról beszélnének, hogy nem tudnak újabb elvárásnak megfelelni, mert már így is túl sok van belőlük. Elvárásai vannak a tanároknak. Mindegyik pontosan elmondja, mit és mennyit vár a saját óráján. Elvárásai vannak a szülőknek, hiszen azt szeretnék, hogy gyermekük mindenből a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa. Elvárásai vannak a gyerekeknek saját magukkal szemben is. Sokszor túlzóak, irreálisak, mégis megpróbálnak teljesíteni. Minden áron.

Vajon szükség van-e ezek után arra, hogy új tantárgy kapjon helyet az órarendben? És ha az új óra neve így hangzik: boldogságóra?

A kotyogó robot

“Beszélj lassabban, nem értem, mit mondasz!” – mondta a robot. A miniszter először mosolyogva fogadta a kritikát a 90 centiméteres robotról, ám az később ismét közbeszólt. “Miről beszélsz?” – kérdezte ekkor. A miniszter ezért arra kérte a szervezőket, hallgattassák el a robotot.

Robot kotyogott egy miniszter beszédébe - elhallgattatták - hirado.hu

 

Hogy váratlan, meglepetésszerű, oda nem illő események bárkivel történhetnek, nem kérdés. Biztosan mi magunk is meg tudnánk osztani az ezzel kapcsolatos vicces vagy éppen kínos élményeinket. Az egyik video megosztó portálra került fel néhány napja egy alig egy perces kis film, amely látszólag ebbe a kategóriába sorolható. Az egyik török minisztert, név szerint Ahmet Arslant többször is félbeszakítják, miközben beszédet tart. Vicces, ahogyan mondandója közben megáll, mert valahonnan egy hang hallatszik és a következő kérés hangzik el: „Beszélj lassabban, nem értem, mit mondasz!” Nem sokkal ezután pedig azt a kérdést halljuk: „Miről beszélsz?”

Nyereség vagy veszteség?

Utoljára január 21-én harangoznak majd ezekkel a harangokkal eredeti helyükön, amelyek 200 éven át szolgálták az ottani közösséget. Ezzel a szomorú eseménnyel szeretnénk arra is felhívni a figyelmet, hogy ha nem figyelünk oda, akkor ezek az értékeink, apáink öröksége veszendő, és fontos megőrizni azokat eredeti helyükön” – mondta a Felvidék.ma-nak Orosz Örs, a Sine Metu Polgári Társulás elnöke.

Megszólalnak, majd örökre elhallgatnak a harangok Szútor felett - Híradó.hu

 

Immerath, Németország. Linfen, Sanhszi tartomány, Kína. Hogy mi a közös ebben a két településben? Mind a két helyen leromboltak egy templomot. Az egyiket gazdasági okokra hivatkozva. Kellett a hely valami másnak. A német település lakóinak át kellett adniuk templomuk mellett az otthonaikat is, mert ahol korábban ezek az épületek álltak, ott ezután külszíni barnakőszén-bányászat munkaterület lesz. A kínai városban álló óriástemplomot azért semmisítették meg, mert az ottani gyülekezet a templomot nem jegyeztette be, ún. magántemplomként működött, hivatalosan raktárépületként tartották nyilván. Azért így, mert a gyülekezet el akarta kerülni az állami felügyeletet, próbált – amennyire ez ott lehetséges – független maradni.

 

Haláltakarítás

A könyv fő üzenete, hogy ahogy öregszünk, szép lassan kezdjünk el megszabadulni a felesleges tárgyainktól, tegyünk rendet magunk körül, helyre rakva ezzel emlékeinket, és megkönnyítve azok dolgát is, akiknek halálunk után kell majd foglalkoznia ingóságainkkal.

A nagytakarítás, ami segíthet elfogadhatóbbá tenni a halál gondolatát - 444.hu

 

Amikor először olvastam az idézett cikk címét, több érzés került közel hozzám. Az első a csodálkozás volt. Ugyan miféle összefüggés lehet egy olyan mindennapos tevékenység, mint a takarítás és az egyszeri, földi világból való elmenetel, a halál között? Egyáltalán, miről van itt szó? A második pedig valamiféle riadalom és szorongás volt, ami mindig megérint, amikor a halál témájával találkozom: lehet ezt, kell ezt elfogadhatóvá tenni? Hiszen mint egy utolsó, nagy ellenség áll velünk szemben, nem tudunk elfutni előle, egyszer mindannyian személyesen fogjuk átélni, milyen az, amikor el kell engednünk mindazt, ami ehhez az élethez köt bennünket.

 

Elsőbbségadás kötelező

A nemzetközi szervezet 11. alkalommal adja ki a betegségek nemzetközi osztályozásának (ICD) listáját, ebben először veszi fel a mentális betegségek listájára a játékfüggőséget. A most közzétett dokumentumtervezet szerint a játékfüggőség olyan súlyosan tartós vagy visszatérő viselkedés, amelyben a játék "elsőbbséget élvez az élet más területeivel szemben".

WHO: betegség a játékfüggőség - Napi.hu

Ó, azok a fránya szabályok! Amelyekbe folyton beleütközünk. Hiába szeretnénk a saját utunkat járni, megállítanak bennünket. Megmondják, hogy merre lehet menni és merre nem. Elég, ha csak a közlekedésre gondolunk. Akár gyalogosan, akár kerékpárral, akár autóval megyünk, rögtön igazodnunk kell hozzájuk. Vannak olyan szabályok, amelyek szemmel látható módon vannak előttünk. Táblák, amelyek figyelmeztetnek bennünket valamilyen veszélyre, mások a kötelező haladási irányt mutatják meg. Találkozhatunk azokkal, amelyek megtiltanak valamit és vannak olyanok, amelyek megállásra késztetnek. Ezen kívül vannak a megtanult és begyakorlott szabályok, amelyeket megtartunk. Milyen kár, hogy vannak szabályok, amelyek korlátoznak bennünket? Vagy éppen ellenkezőleg: milyen jó, hogy vannak?

A kézfogások mögött

A mi társadalmunk kikerülte a traumafeldolgozással járó munkát, aminek millió oka van, és nem hiszem, hogy ezért bárki kipécézhető vagy hibáztatható lenne.

On the Spot: Soha nem volt annyi kozmopolita a világban, mint most - 24.hu

 

Amerikai testvérgyülekezetünk lelkésze beszélt egyszer arról, milyen nehezek számára azok a pillanatok, amikor egy-egy istentisztelet után kézfogással elbúcsúzik a gyülekezeti tagoktól. Nem azért, mert olyan sokan vannak és ezért fizikai fájdalmat okoz neki egyesével kezet rázni velük, sokkal inkább azért, mert lelkileg megterhelők ezek a percek. Hogy miért? Mert miközben a szemükbe néz és kedvesen rájuk mosolyog, gyülekezetének tagjai pedig vissza, eszébe jut, hogy milyen sok fájdalom van jelen az életükben, milyen sok nehézségen mentek keresztül, milyen terheket hordoznak magukkal.

Oldalak