A 28 éves Christi Smith eleinte nem akarta magához venni a Gator névre hallgató kutyát, akit a minneapolisi gyepmesteri telepről mentett ki egy kutyavédő szervezet, nem sokkal azelőtt, hogy elaltatták volna. A kisgyerekes anyuka attól tartott, a nagy mozgásigényű kutya túlságosan is energikus lesz nekik, de végül vállalta, hogy ideiglenes befogadóként magához veszi, amíg gazdát találnak neki.

Annak köszönhetik életüket, hogy menhelyi kutyát fogadtak örökbe hir24

Smith a helyi sajtónak elmondta: fiát szokás szerint éjszaka ágyba tette, majd a gyerek éjfél után felébredt és inni kért. Kissé furcsán viselkedett, de azt betudta a fárasztó napnak, és visszafektette. Húsz perccel később a TatorTotnak átnevezett eb berohant hozzá, és ugatva elkezdett futkározni az anyuka és gyereke szobája között. „Végül ránéztem a fiamra. Alig lélegzett” – mesélte Smith. A gyerek ágyába felugró kutya közben a fia arcát nyalogatta, ugatott neki és mancsaival bökdöste, amire „minden normális gyerek felébredt volna”.

"Smith azonnal kórházba vitte a gyereket, ahol egy injekcióval magához térítették, majd egy sor tesztet végeztek el rajta, és kiderítették, veszélyesen alacsonyra csökkent a vércukorszintje és az okozta a rosszullétet, aminek akár halál is lehetett volna a vége. Az orvosok szerint TatorTot kiszimatolta, hogy a kisfiúnak leesett a vércukorszintje, és emiatt tudta felhívni a figyelmet az életveszélyre."


Abban nem vagyok meggyőződve, hogy a menhelyi kutyák olyan jók lennének. Túl annyi rossz tapasztalaton, félelmen és bizalmatlanságon. Azért az éhség és félelem erősen jellemtorzító. Még a kutyáknál is. Egyszer felajánlottak nekünk egy orosz terriert, de az állatorvos barátunk lebeszélt róla. Egy csöppnyi gubanc a háttérben és holnap már nincs valamid, vagy valakid.

Nem gondolom, hogy a menhely miatt lenne valaki jó kutya. Szerintem ilyen, hogy jó kutya nincs is. Csak hozzáillő. Ezt tapasztalatból mondom. Minden személyiségnek, egyéniségnek más való, más illik. Mással lesz jóban. Sőt, ha valaki felteszi a nagy kérdést, milyen kutyát válasszak, akkor semmiképpen ne a divatra hallgasson. Mindig vannak divatkutyák. Éppen milyen rajzfilm vagy sorozat megy a TV-ben. A négy páncélos meg a kutya, Kántor nyomoz, Rex felügyelő. Már mindenki németjuhászt akar. 101 kiskutya. Dalmaták a csapból is. Beethoven a bernáthegyi, nem a zenész. Sorolhatnánk. Akkor milyen kutyát? Rövid szőrű? Hosszú szőrű? Kicsi? Nagy?

Szerintem a kutya választ gazdát. Menhelyen, tenyésztőtől, az utcán, saját alomból. A kutya tudja. Nem a menhely, a tenyésztő a siker titka. Persze ehhez az kell, hogy túl tudjuk tenni magunkat az elképzeléseinken. Ha nem tenyészteni akarunk valamilyen vérvonalból, akkor bízzuk a kutyára. Ha társat keresünk, hűségeset, bízzuk a kutyára. Ezt tapasztalatból mondom.

Volt, hogy választottunk. Airedale terriert, magyar vizslát, erdélyi kopót. Fajtatiszták voltak. De nem jöttünk ki egymással. Mi pedig nagyon akartuk. Tudományosan választottunk.

A terrier. Ezek eztán kutyák. A háborúban híreket vittek, meg utánpótlást. Tonik, mert így hívták már két évesen került hozzánk. Panelből, kisbaba születése miatt. Ott ő is kisbaba volt. A száját megtörölték ivás után. Sétálni hordták. Az ajtót kilincsre nyitotta. Így volt, mikor az asztalunkon állva kicsomagolta a szeretetvendégségből maradt süteményt az alufóliából. Éjjel zörgésre mentem ki a konyhába. Finoman csak egy kockát vett ki, a többihez hozzá sem ért. Lehajtotta a fejét és lapos pillantásokkal bűnbánóan nézett fel rám. Kiejtette a kőre a sütit. Nem bírtam nevetés nélkül. Neki csak ennyi kellett, és boldogan tüntette el. Ha nem értem rá vele foglalkozni, akkor bosszúból elvitte a frissen mosott pólómat és hátára fekve rugdosta  a lábaival. Ha ivott, akkor a kiteregetett bármely ruhaneműmbe törölte a szakállát. A legjobb szokása az aportírozás volt. Persze nem kis fadarabkákkal. Éppen hosszú, olyan három méteres akác husángjaink voltak a kertben. Na azzal. Dőltek a gyerekek mikor végigrohant az udvaron szájában két oldlara másfél méterre kilógó husánggal. Leptospirózis vitte el. Hiába jött az állatorvos.

Erdélyi kopó. Mentsük meg a kihaló fajtát. Görgey Géza és Etelka lelkész kollégáim igazán nagy állatbarátok. Rávettek, hogy a "legyen minden parókián erdélyi kopó" éppen induló mozgalom egyik első tagja legyek. Gyönyörű kutyáik voltak. Gyönyörűen beszéltek róluk. Kopó. Önálló. A vaddisznót is megállítja. Meg hát a románok ki akarták irtani. Engem megvettek. Borza tényleg gyönyörű volt. És tényleg kopó. Soha vissza nem jött, ha hívtam. Sőt, amíg hallotta a hangomat egyenes úgy vette, neki még szabad mozgástere van. Ő figyel rám. Én nem határozhattam meg semmit. Csak hogy mi legyen a  vacsora. Ezt is intézte maga. Egyszer egy egész pulykacombot emelt le az asztalról. Nem volt senkivel haragos, de öntörvényű. Mivel nem tudtam megtartani a kertben, mert kitanulta a postás szokásait. A kapu mellé lapult mikor a postás résnyire ajtót nyitott, akkor huss... Féltem, hogy egy biciklis idős ember elé ugrik és sérülés lesz a dologból. Igazi vadász jött érte Óbarokról. Tyúkfarmja volt. Azt mondta ehet tojást, amennyit akar. Utólag hallottam, hogy evett is. Annyit amennyit akart, de nem abban az értelemben, amiben a vadász gondolta, hanem az önálló istálló látogatásban.

Lili magyar vizsla. Szuka. Vadász munkavizsgás szülőktől, kedves vadászoktól. Felnőve falunk "hajléktalanjának" lett kedvenc kísérője egész nap. Ödönnel járt, csak hajnalban vagy nem is tudom mikor engedte be. Enni is kellett neki. Igazi terápiás kutya volt Ödönnek. Szerette, megértette, és órákat várt rá a kocsma előtt. Hoztam hozzá "férjet". A komáromi evangélikus lelkész kutyája jött hozzánk szállásra. Hát nem ellógott előle is, hogy a frigyet meggyalázza egy szép nagy keverék kutyával. Mondjuk ez utólag nem lett nagy baj, mert a tőle való kölyök a mostani kutyánk Március. Róla később.

Na ennyit az általunk erőltetett fajtákról és egyedekről. Nem mondom, hogy fajtájukból nem lett volna számunkra, számomra jó kutya. De türelmesen kellett volna várnom, míg ők választanak ki és nem én kezdem a kívánalmaim szerint válogatni őket.

Most azokról, akik velem akartak lenni. Benke (Hajnalban fél háromkor szokás szerint, álmomban megjelentek Benke és Pierre, mond honnan bújtunk elő... Cseh Tamás, Bereményi Géza) . Neve ellenére kan, óangol juhászkutya, bobtail. Szájamban öreg pipa füstölt. Komótosan ballagtam Budakalász felett a Róka-hegyen, vállamon ásó. A kis telek gyümölcsfáinak talaját lazítottam. Már hazafelé tartottam, mikor is szembe poroszkált velem Benke, aki akkor még csak max. Sajó volt a "Jami és a csodalámpa" című rajzfilmből. Köszöntöttem, mire odajött, megszagolt, megkerült vagy kétszer, majd elindult arra, amerre én. Előrefutott és időnként megállva visszafordult, hogy jövök-e. Néha visszarohant biztos, ami biztos. A legtermészetesebb volt, hogy bejött a kapun és elfoglalta a lábtörlőt. Az állatorvosnak leadtam a fültetoválását. De senki nem kereste. Mondjuk ez így nem igaz. Mert többen meg akarták fogni Kalászon, mint utólag kiderült. A Lenfonó megállóban Celladam cég vezetője is etette, úgy hallottam. Meg valami tenyésztő akarta magának. De ő velünk élt. Hogy a cikkre is reagáljak. Igaz. A kutyák, ha a megfelelő személyekkel vannak, akkor tudják mikor van baj. Ő is tudta. Unokahúgom kicsiként, talán éves lehetett fenn volt az emeleten, apám a kertben dolgozott. Ő nem hallotta a sírást. A kutya igen. Furcsán viselkedett. Megkapkodta apám lábát. Majd húzni kezdte a bejárat felé. Elengedte, előrerohant, majd vissza. Addig nyugtalan volt, míg nem vette fel apám a gyereket. Ez a kutya békés volt, ugatni se ugatott. Mivel igen nagy a szőre a kiskutyákat lerázta magáról, ha ráugrottak, nagyokat meg otthagyta. Verekedni más kutyákkal sose láttam. Addig, míg egyszer egy séta alatt, ahol említett kicsi unokahúg is velünk sétált, egy németjuhász rontott ránk. Végünk van, gondoltam. Csak kavarodás, por és acsarkodás. Mikor elcsitult minden, csak némi morgás, akkor a kerítés tövében feküdt a német juhász és a torkát fogta felette Benke. Majd a sivítás a kutya gazdájától, hogy ... Más kutyákkal nem volt ilyen kemény, de nem érhettek a kis családtagjainkhoz, mert akkor szelíden, kevésbé erőszakosan, de ellökdöste őket. Egyszer nagyon megsértődött Sámodon. Erdős János és Pándy Szekeres Dávid szerveztek gyerekeknek táborokat meg felméréseket készítettek, fotóztak. Adminisztrálták a vidéket és közben a helyieknek és hozott gyerekeknek alkotó heteket vezettek. Egy ilyen alkalommal kimentünk focizni. A kutya szeretett autózni, és beült bármilyen autóba. Itt egy kibelezett roncs állt a pálya szélén. Beült. A focicsapatok kiröhögték. A meccs alatt végig háttal ült és meg sem mozdult hívásra sem. Ő minket választott és mindig velünk akart lenni.

Szamóca egy bullmasztiff szuka. Szekszárd mellől egy alomból. Törött farkú, tenyésztésre alkalmatlan. Ő jött oda. A gazda olcsón adta, mert úgyis agyoncsapná. Ez a büdös nagy kutya úgy szerette gyerekeinket, hogy idegen bántó szándékkal még csak rájuk sem nézhetett. Lányom rajta sírta ki bánatát még kicsiként. Meg sem moccant alatta. Majd kekszet ettek. Egy a kutyáé egy a szájába. Úgy vette el a nagy pofájával, hogy az ujjaihoz sem ért hozzá. Amilyen nagy volt, annyira óvatos és finom. Végül egy hónapot töltött az Orbán ház vízóra aknájában. Esténként felriadtam, hogy hallom az ugatását, de azt gondoltam csak álmodom. Mikor megtaláltuk úgy nézett ki, mintha csontvázára húztak volna sztreccsnadrágot. Méz, tojás, antibiotikum. De megváltozott. Az addig teljesen békés kutya érezhetően idegesebb lett a gyülekezeti tagokkal. Zsengellér József professzornál hordta haza később a libákat, lóbeleket és egyéb maradékokat meg élő vagy holt állatokat. Majd a szívünk szakadt meg.

Ma pedig az ő unokája a mi kutyánk Március. Szamócát megkörnyékezte egy németjuhász. A fia lett Brúnó, aki a faluban lakott békésen. A hozzá, a Bátor nevű kan vizslától kiszökő, Lili névre hallgató csavargó vizslánkkal töltött egy pásztorórát. Az alom csupa kis vizslából állt, meg a sötétbarna Márciusból.  A többes nemzés, megtermékenyítés jellemző a kutyákra. A kölykök mindig hátul játszottak, de ő mindig előrejött. Kaparta az ajtót. Be akart jönni. A vizslákat hamar elvitték. Utólag bevallottuk, őt nem is igazán adtuk volna oda senkinek. Na egyszer igen. De az okára már nem emlékszem. Ismer bennünket. Pontosan jól érzi az érzelmeinket. Tudja mikor kell jönni, mikor tegye fel a tappancsát. Mikor integessen, mikor rakja fejét a térdedre. Én elhiszem, hogy előbb tudja, ha mi betegek vagyunk. Megváltozik a viselkedése. Állítólag még a rákra jellemző illatanyagot is megérzik. Erre nálunk nem volt szükség. De nem kételkedem.

Számomra ezek a kutya történetek ismerősek. Persze korántsem biztos, hogy úgy van, de azért az a legjobb, ha a kutya választ. Utcán, menhelyen, tenyésztőtől. Persze lehet, hogy csak nálam van így, mert bevallom szeretem a kutyát, de nem értek úgy hozzá, mint ifjabb Csiba Imre, a vadász itt Mocsán. Meg lehet lusta is vagyok velük. A kutyát nem azért fogjuk szeretni, mert olyan szép kiállása van, meg fajtára jellemző marmagassága, színe. Azért, ahogy viszonyulni fog hozzánk. Hihetetlen egyéniségek. Jöhetnek a keverékek is.

A titkos szó szerintem a hozzáillő. Mint ahogy az ember párt választ magának is. Hozzáillőt. "Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat." 1Mózes 2,18  Ez talán mindenben így van. Hozzáillő. Közösség, gyülekezet, barát. Hozzáillő.

 

 

 

 

 

Hozzászólások