Gyurcsány Ferenc a baloldali erők összefogását sürgette a jövő évi választás előtt a kormány leváltására vasárnap, Nagy Imre mártír miniszterelnök egykori rózsadombi házánál a Demokratikus Koalíció (DK) rendezvényén. A hozzávetőleg 300-400 fős tömeg Nagy Imrének az 1958-ban, e napon történt kivégzésére emlékezve gyűlt össze.

Gyurcsány Ferenc Nagy Imre kivégzésének évfordulóján szónokol - mno.hu

 

 

Ha valaki nem sajnál a drága idejéből huszonöt értelmetlen percet a Magyar Köztársaság egykori miniszterelnökére pazarolni, érdemes végignézni a youtube-on mindenki számára elérhető videót legutóbbi közszerepléséről. Benne van minden, ami unszimpatikus Gyurcsány Ferencben, benne van a szocialisták egyházzal kapcsolatos álláspontja, a magyar történelem orcátlan meghamisítása, ám az „elgurult a gyógyszere” és a megsértődés helyett azért mindenképpen érdemes elgondolkodni azon, amit mond. Leginkább azért, mert nem olyan rég még a Magyar Köztársaság miniszterelnöke volt, másrészt azért, mert sokan mai napig vevők ezekre a gondolatokra. 

Elképedve hallgatom ezt az egyébként jobb sorsra érdemes valamikori pápai embert. Szerintem van miért becsülnünk őt, én legalábbis így teszek: szinte kilátástalan helyzetből, egy iskolázatlan, hat elemit végzett asszony és egy alkoholista apa gyermekeként egy pápai garzonlakásból indult. Mégis, lett belőle valaki. Mondják sokan, hogy a párt hátán kapaszkodott fel, és a feleségei révén gazdagodott meg csupán, én pedig azt mondom, hogy talán igazuk van, de lehetett volna lecsúszott alkoholista ő is, vagy vihette volna legfeljebb egy tisztes szakmunkás bizonyítványig, válhatott volna belőle buszvezető, villanyszerelő, gyermekeit normálisan nevelő családapa, ám ő ennél sokkal, de sokkal többre vitte: az ország első embere lett. Akárki akármit is állít róla, az a tény, hogy honnan indult, és hová jutott, mindenképpen dicséretet érdemel. Története lehetne sikertörténet, lehetne szimpatikus szereplője is a rendszerváltozás időszakának, ám ahogy miniszterelnöksége kudarcba, szánalomba és nevetségbe fordult, úgy történik mindez magával a személyével is. Még néhány ilyen retorikai bravúr, és tényleg elhiszem, hogy teljesen belebetegedett a Zorbán győzelmébe.

A Nagy Imre kivégzésének ötvenötödik évfordulóján elhangzott beszédét hallgatva az első, ami feltűnik, hogy másfél percig bírta káromkodás nélkül. Mintha egy lesüllyedt kocsmában lennénk valahol a világ végén, csupa tönkrement, testileg-lelkileg megroskadt, saját nyomorúságába belezavarodott ember társaságában, ahol a legszerencsétlenebb és legnyomorultabb próbálja további gyűlölködésbe hajszolni hallgatóságát. Döbbenetes, ahogyan az országáról, legnagyobb politikai ellenfeléről, a történelmi egyházakról, és úgy általában véve az „ellenségről” beszél. Döbbenetes, mert nem veszi észre, hogy stílusával és mondandójával nem bátorítja, megnyeri, a maga oldalára állítja a hallgatóságát, hanem egyenesen uszítja, sőt majdhogynem fizikai bántalmazásra serkenti a gyűlölt fél ellen.
Döbbenetes, mert míg a másikat, az országot jelenleg vezető kormányzatot látja el mindenféle jelzővel, addig nem veszi észre, hogy tulajdonképpen a saját kormányzati sikertelensége az oka a mostani kormány választási győzelmének. Döbbenetes, mert úgy tesz, mintha 2002 (na, jó, 2004!) és 2010 között nem lettek volna szegény emberek, mintha az akkori politikai és gazdasági vezetők, élükön a szónokkal, nem bátorítottak volna senkit a devizahitelek felvételére, mintha akkor mindenkinek rendezett nyugdíja, magas fizetése és vastag bankszámlája lett volna. Hihetetlen, hogy sem ő, sem társai nem jönnek rá arra, hogy erre a stílusra és gondolkodásmódra képtelenség bármit is építeni. (Talán nem csoda, hogy a jobboldali elhajlással éppen nem vádolható Sonda Ipsos szerint a megkérdezettek mindössze 1%-a szavazna rá egy mostani voksoláson.)

Az már csak hab a tortán, hogy miközben bőszen szónokol az Orbán rezsimnek (!) a Kádár rendszernél is sötétebb diktatúrájáról, láss csodát, nem jönnek azonosító szám nélküli rendőrök, nem püfölik agyba-főbe a mártírt, nem lövik ki a szemét a hallgatóságnak, nem kardlapoznak meg senkit, de még csak ki sem húzzák a konnektorból a mikrofont, sőt, elegánsan visszasétálhat villájába is, anélkül, hogy bárki kezet emelne rá. (Közben olvasom az origo-n, hogy már az ENSZ is követeli a negyedik alkotmánymódosítás visszavonását. Szerintem Navanathem Pillay főbiztos azt sem tudja, merre keresse a térképen Magyarországot. Remélem, azért valaki felhomályosítja a nevezett urat arról, mi történt itt 2006. október 23-án, jó Ferencünk regnálása idején, és mi történik most. Komolyan mondom, ezután már tényleg elhiszem, hogy Kínába is el lehet adni a műszálas atlétát és a hamis edzőcipőt, minden csak marketing és kapcsolati tőke kérdése.)
Bizony, Gyurcsány Ferencnek lenne mit szégyellnie, az őszödi beszédet legalább annyira, mint az előtte és utána történteket.

 

Amit pedig Kádár Jánosról és rendszeréről állít, egyszerűen nem más, mint sima történelemhamisítás, bár szerintem ezt ő maga is tudja. Nem igaz ugyanis az, hogy „Kádár a diktatúrát próbálta egyre szabadabbá tenni”, hogy Kádárnak „volt bátorsága szabadabb levegőt csempészni a diktatúrába”, bár ez a baloldali legendaképzés és történelemferdítés tudatos eszköze. Kádár ugyanis nem bátor, hanem –Nagy Imrével ellentétben- gyáva volt, aki rettegett attól, hogy 56-os árulása után a nép elkergeti. Éppen ezért a különféle engedményekkel, jólétinek számító intézkedésekkel a hatalmát próbálta legitimálni. Bizony, ezért volt puha az ő diktatúrája, aminek ő feje és irányítója volt, nem pedig csendes, kacsingatós lebontója. A hetvenes évek végére a rendszer gazdaságilag finanszírozhatatlanná vált, a csőd szélére sodródott, csakhogy ezt félt bevallani, ezért újabb és újabb kölcsönök felvételére kényszerült. Ez pedig tudjuk, hová vezetett.  

Végül pedig, ha ennyi még nem lenne elég, megérkeztünk mi is, keresztények, konzervatívok, történelmi egyházak is a történetbe. Van itt kérem, minden, mint a finomfőzelékben: Nagy Imre házánál ott állunk a bűnös, szotyolát köpködő Orbán mellett, és megtudjuk, milyenek vagyunk: ócska és ósdi, sőt még középosztály is, cinkosok, akik nem szolgálják „Isten békéjét.” (Fizetésemet tekintve hadd tiltakozzak csendesen a középosztály jelző ellen, továbbá egész eddig focimeccseken én is szotyoláztam, de most alázatosan szégyellem magam, sőt felhagyok eme tevékenységemmel, mert megvilágosodtam, hogy nem illik.) Ezek után nem csoda, ha megvetnek minket, sőt, elbánnak velünk, úgyhogy ha valami sorscsapás folytán megint ők jönnek, kétségbeesve vetem át magam a fehérorosz nagykövetség kerítésén, ki tudja…

 

Viccet félretéve, két dolog ez utóbbival kapcsolatban mindenképp kikívánkozik belőlem. Az egyik, hogy a Kádár érában felnövő baloldal folytonosan úgy emlegeti az egyházakat, mintha az valami embereken túli, élősködő szervezet lenne. Szeretném tudtára adni mindenkinek, aki eddig tévúton járt volna, hogy pl. a Magyarországi Református Egyház, de ugyanígy a Magyar Katolikus Egyház is magyar állampolgárokból álló, sőt, nélkülük elképzelhetetlen szervezet. Szervezet, amelynek van szervezeti formája, vannak vezetői, és persze vannak tagjai is. Az egyház tehát mi vagyunk: hívők, papok, és világiak, te és én, mindenki, akik az adott egyházhoz tartozónak vallják magukat. Az egyházat alkotó emberek, de még a szervezet különféle fokán álló vezetők is politikai értelemben is sokfélék, Orbán Viktort komoly államférfinak vallók ugyanúgy akadnak közöttük, mint őt ellenszenvesnek tartók. Úgyhogy amikor Ferencünk az egyházakat fenyegeti, akkor végső soron az egyházakat alkotó magyar állampolgárokat fenyegeti. De minek?
A másik jellemző módszer, hogy az egyházakat és a híveket ócska, ósdi, nevetséges társaságnak állítják be, akiknek semmi joguk sem megszólalni, de még létezni sem egy felvilágosult világban. Éppen ezért nincs joga egy egyháznak sem szervezetként megszólalni, véleményt nyilvánítani, nekik hallgatni kell, elvégre úgyis idő kérdése, amíg eltűnnek. Ha mégis szólnának, nos, csakis mellettünk szólhatnak, másként ez tilos!
Fontos kérdés tisztázni azt is, vajon a történelmi felekezetek vezetői, szervezetei, pl. egyházam püspökei, vagy a Zsinat, tényleg tolják-e bárkinek is a szekerét? Tény, hogy a jobbközép kormánykoalíció gyökereit, eszmeiségét tekintve közel áll a történelmi felekezetek értékrendszeréhez. Tény, hogy partnerként tekintenek ránk, tény, hogy sok református közéleti személy tagja valamelyik kormányalkotó pártnak, esetleg a kormánynak. Mindezekkel együtt rengeteg olyan kormányzati intézkedés van, amellyel a történelmi felekezetek tagjai, szervezetei egyáltalán nem értenek egyet. A hétköznapokban rengeteg, kormányt bíráló megjegyzés, beszélgetés hangzik el, természetes módon, hiszen a kormánynak vannak rossz intézkedései is. Sok mindennel én magam sem értek egyet. Hogy erről nem hall Ferencünk eleget? Talán nem forgolódunk azonos körökben. Pedig ráférne néhány bűnbánati alkalom.

Hozzászólások