A munkája miatt megtámadták és bántalmazták az M1 egyik műsorvezetőjét – hangzott el az M1-en kedden délelőtt.

megverték a közmédia műsorvezetőjét - mno.hu

 

Igazság szerint elképzelni sem tudom, mi visz rá egy embert arra, hogy megüssön egy másikat. Nyilván előfordulnak indulatos pillanatok a hétköznapokban, ha mondjuk bolti fizetésről, parkolásról, netán tömegközlekedésről van szó. De megverni valakit? Jelen esetben azért, mert híreket mond? 

Nyilván az értetlenségem teljesen független attól, hogy Borsa Miklóst, az M1 műsorvezetőjét támadták meg, és nem Kálmán Olgát az ATV-ből, vagy valamelyik indexes, 444-es munkatársat. A bántalmazók szerint a közmédia hazudik, Borsa Miklós pedig asszisztál ehhez, hiszen bemondja a hazugságot. Hogy valójában melyik médiafelület hazudik, és ki mennyire, nem ide tartozik. Teljesen független ettől az esettől. Normális ember nem veri meg az általa hazugnak gondolt híradó bemondóját, egy normális ember nem viselkedik így.

Legalábbis normális emberek így gondolkodnak. Aztán történik valami, és a normális ember abnormálissá válik. Jekyllből Hyde, aranyos szomszéd néniből felbőszült pártaktivista, kedves kollégából vagy szülőtársból elvakult szimpatizáns lesz két pillanat alatt.

Vajon mi az oka az indulatnak?

Nem szeretnék itt közhelyekkel operálni, de azért leírom, mert igaz: az indulat oka gyakran az indulat tudatos szítása, az indulat okozói pedig azok, akik mesterségesen hergelik az embereket. Önös érdekből, kihasználva más sértettségét, szerencsétlenségét, félelmét, jogos, vagy éppen jogtalan indulatát. Ne tagadjuk el, hogy a politikára még mindig hihetetlenül érzékeny Magyarországon is bevett gyakorlat az ellenérdekelt fél célponttá tétele, amely gyakran nem áll meg a gúny, vagy éppen az erkölcsi megsemmisítés lépcsőfokán. Elég csak beleolvasni egy-két kellően át nem gondolt publicisztikába, vagy végighallgatni néhány politikai szónoklatot. Végképp ne csodálkozzunk, ha előbb-utóbb valakinél átszakad a gát, a gyűlölet testet ölt, és nem marad meg a hungarocell fejek rugdosásánál. Mióta az eszemet tudom, a hazai politikai élet velejárója ez a jelenség, így az ebből fakadó tettlegesség is, az M1 híradósának megverése ennek az egyik, de –sajnos- nem az utolsó példája. Ha pedig valaki azt gondolná, hogy az indulatokról az áldozat is tehet, sietve teszem hozzá: a megvert híradós csak bemondta, amit elétettek. Nem formált véleményt, nem nyilvánította ki tetszését, egyszerűen csak híradót vezetett. Az M1-nél ugyanúgy, mint korábban a Dunán, vagy még korábban a TV2-n. Hogy egyetértett-e bemondott hírekkel, vagy sem, lényegtelen. Ezért senkit sem kell megpüfölni.


(Persze, nézhetjük a kérdést onnan is, elemelkedve a konkrét esettől, hogy a politikai élet mindenkori szereplői tehetnek-e arról, ha bárkiben indulatokat szít a ténykedésük? Vagy konkrétabban: vajon tehetett-e arról Gyurcsány Ferenc, hogy annak idején leköpték? Orbán Viktor, hogy tapolcai kampánykörútján néhányan kifütyülték? Vagy ha esetleges távozása után egyéb inzultus is éri? Nyilvánvalóan igen, hiszen döntéseikkel érdeket sértenek. Talán más egyebet is, ám aki így gondolja, tegyen feljelentést. De ne verjen meg senkit. Demokráciában, Európában, egy keresztény kulturális gyökerekkel rendelkező országban semmiképpen. Inkább szavazzon az általa megfelelőnek tartott formációkra, és bízzon az igazságszolgáltatásban.)

Persze indulatot csak ott lehet szítani, ahol akad megfelelő táptalaj, márpedig erre mi igencsak kiválónak bizonyulunk. Ennek oka leginkább, hogy nem gondoljuk azt, hogy Magyarország sikertörténet lenne. Nem érezzük jól magunkat idehaza, egész egyszerűen nem vagyunk kibékülve önmagunkkal. Az indulat ugyanis valamely belső rendezetlenség következménye, mivel aki lelkileg karban tartja magát, aki „rendben van”, annak az indulata megmarad egy bizonyos szint alatt, és semmiképpen sem megy át sem verbális, sem fizikai agresszióba.

Nekünk, magyaroknak tehát első lépésként fontos lenne rendbe hozni önmagunkat. Neki kellene kezdeni végre szeretni: másokat, magunkat, a hazánkat. És mivel a szeretet kéz a kézben jár a megbecsüléssel, ideje lenne végre ezt is gyakorolni. Talán a maga szintjén és eszközeivel ezt a politika is megtehetné, ám ne felejtsük el, hogy az életünk, a mindennapjaink elsősorban nem a politikusok döntéshozatalain, hanem a saját személyes felelősségvállalásunkon és cselekedeteinken múlnak. (Úgyhogy nem ér állandóan rájuk mutogatni és másokra várni.)

Csökönyösen bízom benne, hogy előbb-utóbb mégiscsak megtaláljuk az utat egymáshoz. Hiszen ez az egyetlen esélyünk.
 

Hozzászólások