Egy korosztály, akik gyülekezeteink holtterében vannak, néha látjuk, néha pedig szem elől tévesztjük őket. Beszélünk róluk, de bizonytalanok vagyunk, hogyan beszéljünk velük. Hogyan viszonyuljunk a híres Y generációhoz, azaz a mai egyetemista és fiatal felnőtt korosztályhoz? A mai magyar valóság a kivándorlással és a fogyó falvakkal, a pezsgő egyetemi városokkal sajátos képet fest erről a korosztályról. Hogyan élik ők meg a hitüket, és mi az, amit várnak ma az egyházaktól az Y generációsok?

Mit vár az Y generáció Istentől? - kotoszo.blog.hu

 

 

Tetszik a cím, bár lehet, hogy rögtön leragadok annak első két szavánál: mit vár. Mit várunk mi, mit várok én, egész pontosan: mik az elvárásaim. Mit várok el Istentől, az egyháztól, a szüleimtől, az iskolától, a politikától, az élettől, a barátnőmtől, a férjemtől. Ha az elvárásaim (néha: követeléseim) nem teljesülnek, fogom magam, és sarkon fordulok, hiszen jobb dolgom is van annál, hogy számomra érthetetlen és lényegtelen dolgokkal foglalkozzak.  Ráadásul lusta vagyok családot alapítani, és képtelen vagyok felelősséget vállalni. Vajon tényleg ilyen az ún. Y generáció? 

Y generáció: rejtélyes a megfogalmazás, sokan nem is tudják, kiket kell érteni alattuk, azt pedig talán senki nem tudja, mit kezdjenek velük. Bajban vagyunk mi, egyházak, de ugyanúgy a politika, vagy a civil szervezetek sem igazán tudják megszólítani a -kötőszó megfogalmazása szerint- mai egyetemista, fiatal felnőtt korosztályhoz tartozókat. Mintahogyan ez a megállapítás visszafelé is igaz: ők maguk sem tudják, mit kezdjenek az egyházzal. Ez leginkább a kötőszó által is idézett kutatásban érhető tetten: elvárásaik vannak, mégpedig meglehetősen általánosak. Az egyház legyen emberközeli, az egyház ne a dogmákról szóljon, az egyház nyisson az emberek felé. Úgy hiszem, ugyanezt akár egy politikai párt esetében is elmondhatnánk, arról nem is beszélve, hogy egy vallás azért mégiscsak a tanításban (azaz dogmában) fogalmazza meg identitását. 

Egészen elképesztő ez a generáció, hiszen tele van kreativitással, életerővel, fantáziával, határozottsággal. Ez persze nem feltétlen „ipszilonos” mivoltukból fakad, hiszen a fiatal felnőttekre mindig is ez volt a jellemző. Éppen ezért lenne fontos számunkra, hogy megszólítsuk és becsatornázzuk őket egyházi közösségeinkbe. Ha pedig már ott vannak, vigyázni kellene arra, hogy az előbb felsorolt értékeiket ne öljük ki belőlük, például azzal, hogy leintjük, kioktatjuk őket, vagy egyszerűen nem vesszük komolyan a bennük rejlő lehetőségeket. 

Megszólítás? Becsatornázás? Megtartás? Jó, de hogyan? Úgy hiszem, az egyház, és talán különösen a protestáns felekezetek mintha emberileg is úgy lennének „kitalálva”, vagy az évszázadok során úgy alakultak volna ki, hogy mindez ne valami misztikus, teljesíthetetlen feladat legyen. Gondoljuk csak el: presbitérium, Presbiteri Szövetség, Nőszövetség, szolgáló közösségek léteznek – mégis, ezekben a közösségekben leginkább a nyugdíjas korosztály dominál. Egy jól működő nagyvárosi gyülekezetben pl. sokféle bibliakör és csoport alakul, ráadásul jelen vagyunk minden egyetemen is. Egyházi iskoláink száma az elmúlt években szépen növekedett, óvodáink is gyarapodnak, a családot alapított Y generációsok a gyermekeiken keresztül is könnyebben elérhetőek.

Mi a probléma? Talán félünk tőlük, talán el sem jutunk hozzájuk, vagy inkább az üzenettel, annak komolyan vételével lehet gond. „Nem nagy attrakciókra (…) hanem mély, sablonos válaszoktól mentes, valódi tartalomra” vágynak, csakúgy, mint mindenki más. 

Valahogy mindig ez a recept: „Nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére.” (Pál levele a római gyülekezethez, 1,16)