A szavazás alkalmat adott volna arra, hogy az úgynevezett baloldal bizonyítsa korszerű patriotizmusát. Nem tette, pontosabban ezúttal se tette, mint ahogy nem tette 2004 decemberében sem. A bevándorlás liberális támogatása mindmáig fontosabb számára, mint a magyar kisebbségek ügye. Amit most cselekedett, az nemcsak politikai hiba, hanem a haza sokadik cserbenhagyása. Egyszerűbben szólva: szégyen.

Szili Katalin: Szégyen - mandiner.hu

 

Nem vagyok politikai újságíró, éppen ezért nem is szeretnék semmiféle politikai konklúziót levonni a kedden történtekből. Megteszik ezt helyettem mások, tollforgatók, heves vagy visszafogottabb érzelmű újságírók, bloggerek, elemzők, véleményformálók, műsorvezetők, kommentelők.  Aki politikai véleményt akar hallani, megerősítést szeretne, vagy kínjában nevetni, van hová fordulnia. 

Van azonban valami, ami nem hagy nyugodni, amit szomorúan látok-hallok, ez pedig nem más, mint azoknak a képviselőknek a viselkedése, akik igennel szavaztak az ún. Sargentini jelentésre. Hazafias kötelességből, a jogállamiság védelmében, a nép védelmében, a szabadság védelmében – csakúgy, mint egy másik Unió idején… Erről azért van véleményem. 

Túl azon, hogy a történelem ismétli önmagát, úgy hiszem, a magyar ellenzéki képviselők egy szimbolikus kérdésben vesztettek újfent komoly csatát. Merthogy szimbolikus, de nagyon is fontos és lényeges kérdés a patriotizmus, a hazaszeretet ügye. Sok minden itt dől el: mit gondolok a hazámról, mit gondolok a népemről, van-e bennem nemzeti önbecsülés, büszke vagyok-e a hazámra, sajnálkozom-e történelmi tévedésein, okulok-e az elkövetett hibákból, büszke vagyok-e erősségeire, bánt-e, ha bántják – vagyis csupa olyan ügy, ami mégiscsak jelent valamit egy magyar, lengyel, francia, amerikai polgárnak. 

Ha számomra fontos a hazám, ha valamilyen mértékben patriótának, vagyis hazafinak tartom magam, egész egyszerűen nem örülök annak, ha a hazámat súlyos vádakkal illetik. Ebből a szempontból tökéletesen mindegy, hogy szeretem-e a miniszterelnököt, vagy sem, egy pártban ülök vele, vagy sem, mint ahogyan az is mindegy, hogy egyébként van-e bármiféle igazságtartalma a hazámat elítélő dokumentumnak. 

Ha van, ha a hazámban tényleg sérülnek az emberi jogok, tombol a korrupció és az antiszemitizmus, akkor idehaza küzdök a problémák ellen, politikusként a politika fegyvereivel: igyekszem megnyerni a választókat, hogy megnyerjem a választásokat, hogy kormányra kerüljek, és felszámoljam a vélt vagy valós problémákat. 

Csakhogy a helyzet úgy áll, hogy Magyarországon idén áprilisban voltak az országgyűlési választások, az ellenzéki pártok pedig nem győztek. Nagyon nem. Hiába heccelte, tüzelte a választókat az ellenzéki média, hiába kiáltották ki magukat győztesnek az ellenzéki pártok a választás előtt, sőt a választás napján délelőtt, mégsem ők győztek. Nagyon nem. (Feltételezem, hogy ha itt tényleg minden olyan lenne, mint ahogyan azt az ellenzéki képviselők és az uniós jelentés állít, a magyar választópolgárok másként döntöttek volna. De nem így történt.) Így hát ahelyett, hogy átgondolták volna ellenzéki szerepüket, stratégiájukat, mint egy utolsó szalmaszálba, úgy kapaszkodtak az elítélő dokumentumba, most pedig úgy örülnek, mintha háborút nyertek volna. 

Szerintem éppen, hogy vesztettek. Újra. 

Bár ez a jelentés nyilvánvalóan a jövő évi uniós választásokról szól, lelkesen tapsolva,” hazafias szívvel”(???) örvendeztek annak,  hogy elítélik Magyarországot. 

Bravó.  

Azt hittem, hogy 2001. december elseje, 2004. december ötödike után még egyszer ilyet nem követnek el. 

Talán jobb is így. 

Legalább bennünket emlékeztettek, legalább tudni fogják sokan: Ezekre Soha. 

 

Hozzászólások