Steinbach József az ünnepi istentiszteleten a teológusoknak azt mondta: „Felkészültetek: a belső elhívás, a tanulás és a külső elhívás most együtt van. Felkészültetek, de nem vagytok készen. Mert egyedül Isten az, aki kész, aki tökéletes, aki szent, aki örökkévaló, a mi feladatunk, hogy áldássá lehessünk a folyamatos szolgálatban.”

Készen legyetek! - Lelkészszentelő ünnepi istentisztelet - refdunantul.hu

2008. november 9-én döntöttem el, hogy a budapesti teológiára fogok jelentkezni. Pontosan 11 évvel később, 2019. november 9-én lelkésszé szenteltek.

 

 

Amikor teológus koromban láttam az egyházamat és a gyülekezeteket, a lelkészeket és szolgálatukat, őszintén tudtam gyönyörködni és bizony néha szörnyülködni. A „bárcsak ilyen lelkész lehetnék” és a „soha nem szeretnék ilyen lelkész lenni” talán könnyelmű kijelentéseket gyakran megfogalmaztam.  Volt, hogy azokban csalódtam, akiket csodáltam és ért kellemes meglepetés azoktól, akiket nem sokra tartottam. (Nincs ezen mit finomítani… valóban ezt éreztem). Aztán a saját szolgálatomra húztam rá ezeket az ítéleteket. „Ez jól ment, ez kevésbé, ebben több tehetségem van, ez inkább más asztala…” stb. Vizsgálja magát az ember és próbál sodródtatás helyett vezettetni az Isten által. Így megy ez.
Felkészültetek- hangzott a szentelésen. Valójában ki készítette fel azt a harmincnégyet, akik idén felszentelt lelkipásztorok lettek? Talán a teológiák és tanáraink? A sok-sok társ, akik tükröt tartva elénk bírálták a prédikációinkat vagy tettek pozitív, negatív előjelet a szolgálataink elé? Vagy felkészítettek a gyülekezetekben szerzett tapasztalatok, amikből így-úgy leszűrtük mi fán terem a lelkészség? Jó pár könyv, amiből megtudtuk milyen a „kész” lelkész, milyen a jó lelkész? Talán maga az élet és benne saját hitünk, ahogyan hol közelítő, hol távolodó lépteket tettünk az Atyai ház felé?
Felkészültetek? Tehetném fel a kérdést. Felkészültetek azokra a nehézségekre, amik miatt sokan elhagyják a lelkészi pályát, azokra a nemvárt fordulatokra, amikről noha beszéltek mások, de úgy voltunk vele: „ez velünk soha nem történik majd meg”, aztán mégis? Azokra az örömökre, amiket sokszor éppoly nehéz elhordozni? Azokra a hitharcokra, amiket a lélek vív valahol mélységesen mélyen?
Mi lelkészek: készülünk. Mindig, állandóan, folyamatosan, gondosan, gyorsan, hosszasan, lassan. Az igehirdetésre, a hittanórára, a temetésre, a televíziós áhítatra, a falukarácsonyra, a harangtoronysokadikszentelésére és így decemberben a karácsonyra. Készülünk, hogy felkészítsünk másokat az ünnepre. A hittanosokat a karácsonyi műsorra, a gyülekezeti kórust a falukarácsonyra, az ifiseket a karácsonyi vacsorára, a templomot a csilli-villi karácsonyfára, a gyülekezetet pedig arra, hogy megsejtsék mitől több a mi készülésünk, mint amit ez a kifordult világ mutat belőle.
Azon morfondírozok, hogy miközben karácsonyra készülünk, miért gondoljuk természetesnek azt, hogy közben kikészülünk? Tényleg kikészülünk karácsonyig? Tényleg elfogyunk az ünnepekre? Vagy úgy egyetemesebben nézve: tényleg magától értetődő, hogy a lelkészi hivatásunk csüggesztő, félelemmel teli és gyomorgörcsökkel tarkított? Úgy hiszem, hogy nagy volna a baj, ha mindezt egy vállrándítással elintéznénk.
Lelkészek vagyunk. Az Isten, az egyházunk, a gyülekezetünk úgy látta jónak, hogy ki-ki ott, ahol van, hirdesse az evangéliumot. Gondoltunk már arra, hogy milyen óriási nagy kiváltsága, ajándéka a lelkészségnek az, hogy egyáltalán van mire készülnünk? Van-e nagyobb megtiszteltetés annál, mint hogy a világtörténelem legnagyobb eseményéről beszélhetünk az embereknek? Lehet-e ennél szebb karácsonya, adventje valakinek?
Minden tehát, ami ezekben a hetekben készülés, felkészítés. Minden apróság, bosszúság és talán tehernek tűnő feladat valójában egy olyan megérkezést rejt magában, aminek a végére maga az Úristen teszi oda saját kézlenyomatát. A mi dolgunk pedig mindeközben, és talán saját lelkipásztori hivatásunk egészére nézve is annyi, hogy halljuk meg, „amit a Lélek mond a gyülekezeteknek. (Jel 2, 7/b)