Az ökológiai krízis, amit a szó legszorosabb értelmében a bőrünkön érzünk, ami a levegőben van, nem csupán gazdasági, politikai kérdés, hanem komoly teológiai kihívás is. Ha egyetemes hitvallásainkat vizsgáljuk, feltűnően elnagyolt az első hitágazat megfogalmazása. Ami a hitvallások születése idejében talán elegendő volt, hiszen az emberiség többsége tudatában volt teremtett mivoltának, és igazán nem volt még fenyegetett állapotban a teremtett világ. Manapság viszont a pesszimistább tudományos jóslatok szerint utolsó időket élünk, a huszonnegyedik órában vagyunk. Talán még van esély megállítani a lassan visszafordíthatatlanná váló dekadens folyamatokat és a fenyegető egyensúlyvesztést. De ehhez mindenekelőtt a fejekben kell rendszerváltás, ha úgy tetszik: igazi metanoia, azaz megtérés. Olyan szemléletváltozás, ami hétköznapi, gyakorlati életvezetésünket is radikálisan áthatja és megváltoztatja.

Ünnepteremtés helyett teremtésünnep - Református.hu

Mintha szívességet tennénk valakinek, néha feltűrjük az ingujjunkat és felcsippentünk némi szemetet. Bólogatunk bőszen, amikor olajömlésről, szeméthegyekről olvasunk egy hírportálról, két évvel Kolontár után csóváljuk a fejünket, hogy milyen emberek is vannak. Szelektálunk kicsit, néha apróbetűzünk, visszanézünk a csöpögő csapra, aztán indulunk tovább - nagy kegyesen tettünk valamit, zöldültünk, akárki meglássa!

A helyzet az, hogy ez édeskevés. A helyzet az, hogy senkinek nem teszünk ezzel szívességet. A helyzet az, hogy ez már régen nem elég. Különben sem kérés, amire mi udvariasan odafigyelünk. Ez parancs, egyértelmű és nyilvánvaló, a Teremtő parancsa.

A hegyen állok és földbe gyökerezik a lábam. Csak úgy elszáll, mint egy léggömb, amit nem tartottak jól. Mint az áldozati oltár füstje - hiába fognám markommal, elillan. Milyen kár, micsoda fájdalom marad itt utána. Üresség. Nem lesz itt velünk, nem érintjük, nem tanít, nem etet meg. ...  De még ennél is többről van szó. Ahogy Jézus elment, újra vissza is fog jönni. Újra érinthetem, újra velem lesz, mesterem lesz. És életprogramomat addig is ő adja: kísér a Szentlélek által.

Tanítvány mester nélkül - Parókia

Nem valljuk be, de nehéz ünnep ez az Áldozócsütörtök. Nincs rajta fogás. Nem nagyon tudjuk közelengedni magunkhoz - amúgy is a távolodásról szól. Vannak szép és értékes gondolataink, teológiai magyarázataink, dogmatikai igazságok. De akkor is marad valamennyi hiányérzet. Miért történt? Miért ünnep egyáltalán? 

Nagyrészt mentegetőzünk, hogy azért ment el Jézus, hogy közelebb legyen, így túllépi a tér és idő korlátait, jó nekünk így, persze, satöbbi, satöbbi... Meg amúgy is, a mennyről mit mondjunk már? Evilági kérdésekkel küzdő fölhözragadt keresztyénség a miénk - részben mert túllendültünk egy másik szélsőségből, amelyik köpött a láthatókra, és csak a túlvilágra rendezkedett be. (A sors iróniája, hogy az egyre vadabb és egyben egyre változatosabb kozmológiai elméletek több teret engednek a mndent átható isteni valóságnak, de ezt most hagyjuk. A tudományellenes kreacionistáknak azért ajánlom, hogy néha legyenek képben a kortárs természettudományban, meg fognak lepődni a húrelméleten, a skalártereken, multiverzumokon!)

De nem is erről akarok írni. Írtak a kopó és feledésbe merülő ünnepről a Reposzton is, máshol is. Engem most az itt maradt ember érdekel.