Dörögjenek és villámoljanak

De amikor a porból vett emberke beszél Isten nevében, akkor éppen Isten iránti kegyes érzésünkről és tiszteletünkről teszünk bizonyságot, ha tanulékonynak bizonyulunk szolgája iránt, holott semmiben sem kiválóbb, mint mi.
Institutio 4.3.1.

Jó néhány lelkész családban a lelkész családtag igehirdetése után a család olykor megjegyzéseket tesz a prédikációra. Sokaknál úgy zajlik ez, mint a vasárnapi ebéd kommentálása: a háziasszony főztjét már kevésbé dicsérik, mert mindig jó, és mindig igyekszik megfelelni a szerettei ízlésének, ezért, ha szó van az ételről, akkor többnyire a kritika kerekedik felül. Miért túl sós, miért sótlan, miért túl sült, miért sületlen, miért sűrű, miért híg? Hát így van több lelkészcsaládban is, hogy a prédikáció inkább kritikát, mint dicséretet kap.

Ennyi az egész

Márpedig ha az Úr a pogányok írásaival és szolgálatával akar segítségünkre lenni a fizika, a dialektika, a matematika és a többi tudományágak területén, éljünk ezzel a segítséggel, nehogy Istennek ezeket a szabadon felkínált ajándékait megvetve, jogosan bűnhődjünk tétlenségünkért.”
Institutio 2.2.16.

Kálvin dialektikája egyszerre humánus és egyszerre istenfélő. A teremtésben csodálja az eredeti teremtést, de mielőtt elmerülne annak imádatában, a bűneset miatti megromlottságot, a teremtmények semmi voltát is hangsúlyozza. Nem tudhatott arról, hogy az emberiség romlottsága végül magát a természetet, a Földet – mint a csodálatos teremtést – is végveszélybe sodorja.
Dialektikája ugyanígy gondolkodik az emberről is. Az ember a jó teremtés legtökéletesebb, legnagyszerűbb koronája. Ám a bűneset miatt természete még akkor is minden ízében romlott, ha a lehető legártatlanabbul próbál élni. A bűn, mint egy lappangó betegség ott van az emberben. Ám az emberben mutatkozik meg a teremtés sok-sok nyoma, ami mind Isten ajándékaként jelenik meg életünkben. Ezek közül az egyik legkülönlegesebb az emberi értelem.

A polgári rend magva

…miután az ember természetére nézve társadalmi lény, természetesen ösztönénél fogva ápolja és fenntartja társadalmát, és ennek megfelelően látjuk is, hogy minden ember lelkében megvan a polgári tisztesség és a rend általános lenyomata. Ezért minden egyes ember érti, hogy az emberi közösséget, legyen az bármiféle, törvényekkel kell szabályozni, és képes is felfogni e törvények alapelveit.
Institutio 2.2.13. 

JK szemben JK-val: mi mindent tart üdvösnek és jónak Kálvin -  a polgári rendet, a törvény szabályozta jól működő társadalmat, a művészeteket és tudományokat! Megint csak eltávolodik a kép a mogorva szakállas öreg úrtól. Kálvin józanul, sőt csodálattal szól azokról az ismeretekről, amelyek ugyan alacsonyabb rendűek, mint az Istennel való foglalkozás, de valójában Isten gazdag ajándékai az emberiség életében.

Tükörben

Ugyan meghatározhatja -e Isten végtelen lényegét az emberi értelem a maga eszközeivel? Hiszen még a Nap tömegét sem képes megállapítani, noha nap mint nap szemügyre veheti! Ugyan miféle terve alapján tárhatná fel Isten valóságát, mikor saját magát sem képes igazán megismerni? Igen, ismerjük el, hogy Istent csak Isten ismerheti.
Institutio 1.13.21.

„Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert Isten.” A páli mondat után minden, amit az emberi értelem határairól, és a transzcendens igazság elérésének korlátairól mondunk, csupán dadogás.  Lehet bármennyire művelt és tudós, de dadogás. Mert aki magasságban szárnyal, megtapasztalhatja, mily messze van az igazi ég. Aki ebből nem mélységes alázatot tanul, hanem csak gőgje nő, az még önmagát sem ismeri meg.

Nehogy átpártoljanak...

Mégis, mivel értelmük lomha és tompa, szükséges lesz a korábbiaknál jobban leírni az igaz Istent, nehogy a hívők átpártoljanak a pogány képzelgésekhez. Hiszen itt a filozófusok legtűrhetőbb elmélete is erőtelen, mely szerint Isten a világszellem.
Kálvin: Institutio 1.14.1.

Néhány évvel ezelőtt egy világimanapi előkészítőn vettem részt Nyugat-Európában. A három nap kevés volt arra a rendezők számára, hogy Isten neve elhangozzon, ám a spirituális élmény nem maradhatott el. Éjjel, a teamécsesek gyenge fényénél, az egzotikus drapériák és kókuszdiók mellett az evangélikus főszervező a föld- és világszellemhez szólt. No, nem is az imádság hagyományos testmozdulatával, az alázatot és bűnbánatot is jelző meghajtott fővel, összekulcsolt kézzel, hanem a kérés egyenes gesztusával, kiterjesztett, felfelé nyitott kézzel.

Portré helyett

„Sohasem fogunk eléggé bízni benne, ha nem fordulunk el teljesen az önmagunkba vetett bizalomtól, sohasem fogjuk tudni eléggé felemelni lelkünket, ha előbb meg nem alázzuk magunkban lelkünket; sohasem fogunk benne eléggé megvigasztalódni, ha magunk miatt meg nem szomorodunk.” (Kálvin: Institutio 3.12.8.)

Korunk személyességéhez illene, ha úgy beszélnék Kálvinról, mint egy barátról. Miről beszélgettünk volna egy súlyos tölgyfaasztalnál, ha megadott volna az időutazás? Az ostoba képzelgés nyilvánvaló hibáit kár is sorolni. Mert még időgéppel sem ültünk volna egy asztalnál. De akkor hogyan beszélhetünk arról a személyes jelenlétről, ami az Institutio olvasása közben érezhető a sorok mögött? Hogyan rajzolható egy portré – függetlenül metszetektől, életrajzoktól, pszichológiai becslésektől? Egy portré, ami magát az Institutio íróját mutatja be, úgy, ahogy az olvasás személyes kapcsolatán keresztül felidéződik?

Kortársunk Kálvin

S hogy milyen buzgón igyekeztem munkámmal Isten egyházát építeni, annak egyértelmű bizonyítékául hadd említsem meg, hogy az elmúlt télen, amikor úgy éreztem, hogy a negyednapos láz már a halálomat jelzi, minél jobban gyötört a betegség, annál kevésbé kíméltem magam, hogy úgy hagyhassam hátra ezt a könyvet, mint amely némiképpen eleget tesz a kegyesek nyájas kérésének. Bár gyorsabban szerettem volna megtenni, de végtére: az eléggé gyors, ami elég jó. S hogy jókor is bocsátom útjára, azt majd akkor állíthatom, ha látom, hogy immár bővebb gyümölcsöt hoz Isten egyházának, mint korábban. Ez minden vágyam.

Az Institutio új fordítása* – reformatus.hu

Négy és fél évszázada annak, hogy a reformáció svájci ágának legnagyobb hatású reformátora, a reformátusság meghatározó személyisége, Kálvin János letette földi életét Isten irgalmába. Hogy ez nem szólam, adatunk van róla, halála után az ágya előtti szőnyegen két feltűnő kerek kopásnyomot találtak. A lyuk titka nem sokáig maradt rejtély, napi imádságában „térdelte ki” a szőnyeget ez a mélyen hívő, hazáját elhagyni kényszerülő, s élete jó részét svájci emigrációban eltölteni kényszerülő zseni.

Ortodoxból református avagy a többségi kisebbség

Román reformátusként kezdtem érezni, milyen az, amikor kisebbségben vagy. Egyik napról a másikra minden megváltozott: többségiből kisebbségi státusba kerültem. Furcsa helyzet: a románok csupán etnikai szempontból testvéreim, vallási szempontból a magyarokhoz állok közelebb.

Hogyan lesz reformátussá egy ortodox teológus? – reformatus.hu

 

Mihai Androne ortodox teológiát tanult Bukarestben, amikor kezébe került egy könyv a protestantizmusról, amelyet, mint ő mondja, nemcsak kezébe vett, hanem el is olvasott. Aztán Svájcba került ösztöndíjjal, ahonnan reformátusként tért vissza. Ott olvasott bele Kálvin Institutiojába, ami egy új világot nyitott meg számára. Erről a világról maga mesél egy hosszabb interjúban, amely nemcsak a személyes sorsot érintően érdekes, hanem etnikai-vallási vonatkozásában is.