Hősök nélküli történelem

A BBC beszámolója szerint Slobodan Praljak felállt, azt kiáltotta, hogy ő nem háborús bűnös. Ezután a szájához emelte a kezét, a fejét hátrahajtotta, és valóban úgy tűnt, mintha lenyelt volna valamit. Orvost hívtak hozzá, de már nem tudták megmenteni az életét az Index.hr nem hivatalos forrásból származó információi szerint. A hírt a Nemzetközi Törvényszék órákkal az eset után, este 6-kor erősítette meg. Azt írják, hogy Praljak a kórházba szállítás után halt meg.

Mérget ivott a hágai törvényszék egy vádlottja – index.hu

Negyed századdal a délszláv háború befejezése után próbálnak a nemzetközi igazság nevében valamifajta elégtételt szolgáltatni a volt Jugoszlávia népeinek. Kívülről úgy tűnik, mintha valamiféle patikamérlegen mérnék a háborús szörnyűségeket, ezért is kerítenek hol szerb, hol horvát, hol pedig bosnyák tetteseket elő.
Az egykori Jugoszlávia területén háború folyt. A háború nem társasjáték, sem párnacsata. Egy az első világháborúban összetákolt állam testvérnek hitt népei estek egymásnak. Hetven év együttélése hozta a felszínre, hogy mennyi gyűlölet, sérelem halmozódott fel egymás iránt az évtizedek alatt.

Mindenkinek szüksége van hősökre

A magyar reformáció elmúlt ötszáz évének ötven protestáns alakját mutatja be a nemrégiben megjelent Protestáns Hősök című kötet. (...) Bár ez a kiadvány terjedelme ellenére igen könnyű, a benne rejlő tartalom súlyos és nehéz. Nem hagyott aludni, mert a legcsendesebb pillanatokban késztetett olvasásra. Abody Béla író, kritikus barátom egyszer azt mondta, egy cikk 24 órát él, de egy könyv felkerülhet a polcra. Abban a korban, amikor az internet teli van olyan közlésekkel, amelyeknek talán a fele sem igaz, ez a párját ritkító kézikönyv sokak polcára fel fog kerülni.

Protestáns hősök - parokia.hu 

 

Egyszer már úgy érintőlegesen írtam erről, mármint a hősökről. Merthogy hősökre mindnyájunknak szüksége van, a hősök létét feltételezzük, a hősökben reménykedünk. Néha mi magunk vagyunk hősök, néha csodálattal adózunk emlékük előtt, míg máskor későn látjuk, fedezzük fel őket, akik szótlanul, talán elfeledve, talán csak csöndesen és becsülettel élik az életüket, végzik szolgálatukat – ahogy lehet, ahogy az Örökkévaló engedi, ahogy tudásuk, hitük, alkalmasságuk lehetővé teszi.  

A mese vége

Carlo Pedersoli fiatalon még nem tudta, hogy később milliók fogják imádni az ugyanolyan lehengerlő stílusban készülő, könnyed akciófilmjeit. Sőt, ma már azt is nehéz elhinni róla, hogy civilben egyáltalán nem hasonlított arra a bozotnos szakállú, morcos bumburnyákra, akiket a filmjeiben mindig eljátszott. Épp ellenkezőleg! Nagyszájú, mindenkivel piszkálódó, láncdohányos, nőcsábász, bulizós, kicsit talán beképzelt élsportoló volt. Vagyis pont olyan, amilyen Terence Hill volt a filmjeiben (aki egyébként a valóságban szintén a filmbéli karakterei ellentéte, egy végtelenül szerény és visszahúzódó, mélyen vallásos ember).

Meghalt Bud Spencer – port.hu

Nem tudom, talán majd a kedves olvasók fognak segíteni, hogy honnan ered és maradt meg bennem Bud Spencerről, hogy ő Piedone. Úgy emlékszem, hogy gyermekkorunk fekete-fehér tévé képernyőjén Piedoneként jelent meg ez a morcos, szakállas és mégis mindig kedves alak, akiről tudtuk, hogy előbb utóbb győzni fog. Sikereinek titka –leírták talán már mások is -, hogy modern kori mesehőssé tudott lenni.