Lábainkat megvessük...

A csapongás, visszavonás, ide-oda futkározás, habozás, ingadozás, bizonytalankodás, egyszóval a kétségbeesés: nem hit; a hit az, hogy lelkünknek van állandó bizonyossága és erős biztonsága, van mire ráállanunk, hogy lábainkat megvessük rajta.
Institutio 3.13.3.

Kell egy ilyen nagy ünnep, mint az 500. jubileum, hogy kiből-kiből kiszakadjon egy-egy rejtett érzelem a protestáns identitása mellett, vagy mások protestáns identitása ellen. Úgy buggyannak ki az érzelmek, mint megannyi rejtett hőforrás, kénes bugyogó, bűzös mofetta, vagy fenségesen feltörő gejzír. Lesz-e belőle óriási erejű vulkánkitörés? Nem tudhatjuk, de valamit jelez.

Ötszáz

Rózsaszín ködfelhő ide vagy oda, még én is megláttam most azt a szakadékot, ahol a mélység fölött egyik oldalon a szép keresztyén szólamokat halljuk a közéletben és a templomainkban, a másik oldalon viszont indifferens, fogalmatlan, érdektelen embertömegek állnak.

Reformáció? Bocs, erre most nincs időm - mandiner.hu

 

A hideg kiráz a megemlékezésektől, de komolyan. A megemlékezések azt üzenik, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy reformáció, és az milyen szép dolog volt. A reformátorok dühösen ráznák az öklöket a megemlékezések, szoborállítások (Úristen, egy reformátornak szobrot állítani!) és koszorúzások láttán, amivel igyekszünk az egészet valami rég letudott dolognak láttatni. Pedig az egyik legfontosabb jelmondata a reformációnak, hogy az egyházat szüntelenül reformálni kell (Ecclesia semper reformari debet).

Hol vannak a mai reformátorok? - hvg.hu

A központi ünnepség ökumenikus istentisztelettel kezdődött, amelynek kezdetén Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke arról beszélt: a reformáció lényegét tekintve nem más, mint megtérési, ébredési mozgalom, lelki forradalom. Igazi Krisztus-ünnep, amelyen Isten bűnbánatra és megtérésre szólít, és „egész életünket átfogó megújulásra hív”.

A 21. században is szükségünk lesz a reformációtól kapott erőre - hirado.hu

 

Nem szeretem ezt az ötszázas évfordulót, pedig szeretek ünnepelni és az emlékezés sem esik nehezemre. Mégis, az ötszázadik évforduló kapcsán hadd legyek egy kicsit kedvetlen és csalódott, nem mintha nem lennék büszke református voltomra, vagy, hogy ne ismerném el az évforduló kétségkívül meglévő pozitívumait. Kicsit úgy érzem magam, mint a szurkoló, aki csapata legfontosabb mérkőzését követően csalódottan távozik a stadionból, mivel csapatának gólokra nem, csupán gólhelyzetre futotta. 

Kon-textus

A reformáció 2017-es jubileuma arra keresi a választ: milyen szerepet játszanak a reformáció értékei a mai korban? Hogyan tudunk belőlük meríteni?
Az Évfordulóról – reformáció 500

Voltunk – vagyunk – leszünk. Igeidők. Annak az emberiségnek igeidejei, amely mindig tudja, hogy Istene kijelentette magát egy névvel, amely a lehető legsokatmondóbban tanít meg örökkévaló, mindenütt jelen való és mindenható létére: A Vagyok. Ahogy megkapjuk saját létezésünk igeidejeit a Vagyoktól, ugyanúgy kapja meg Tőle az egyház a maga lehetőségeit, esélyeit, reménységét.
Ötszáz év: a reformációtól idáig. De hát tulajdonképpen egyidős az emberiséggel, hiszen Istenhez tartozásunk, amely Krisztusban nyert új értelmet egyszerűen újra letisztulttá vált, evangéliumi hangsúlyokat kapott, majd elindult saját útján. De nem lehet lezárni azt az 500-at, és oda kellene még illeszteni jó néhány …-pontocskát, mert Istenbe vetett hitünk és hivatásunk igenis azt mondatja, hogy reménységgel kell lennünk a továbbiakra az idők végéig, a legnagyobb reménységig. Meg lehet fogalmazni örökséget és reménységet, életformát adó tartalmakat évfordulós alkalmak és rendezvények keretében?

Ref500 (kis református önértelmezés) 1.

Csaknem négyszáz programot szervez, illetve támogat a Reformáció Emlékbizottság 2017-ben, a reformáció 500. évfordulója alkalmából meghirdetett emlékévben.

Reformációi emlékév – reformatus.hu

A református önértelmezésnek sajátos karaktereit próbálom meg a következőkben felvázolni, ami nemcsak identitásunk része, hanem talán a kívülállónak is segít megismerni és megérteni minket jobban. Teszem mindezt abban a tudatban, hogy nemcsak a világ reformátussága, hanem a magyar reformátusság is sokszínű, helyi hagyományokkal átitatott. Önképében és ezekben a fogyó, de még mindig létező hagyományaiban is kitapintható a történelmi lenyomat, hiszen egy ellenreformációban végletekig kivéreztetett és azóta kisebbségben élő dunántúli református lényegesen különbözik a kálvinista Róma által meghatározott kun, hajdú és bihari ivadékoktól, ahogyan az erdélyi fejedelemség örökségét magáénak tudó erdélyi református is az alföldi mezővárosok paraszt-polgáraitól. A 20. század elkezdi szétzilálni ezeket az évszázados közösségeket és az urbanizáció-modernizáció kihívásaiban találnak egymásra a nagyon is különböző hagyományok.