A fenntartható fejlődés mítosza

1983-ban, az ENSZ Közgyűlés határozata alapján, Gro Harlem Brundtland norvég miniszterelnöknő vezetésével megalakul a Környezet és Fejlődés Világbizottsága (WCED). A Bizottság, amelynek Láng István akadémikus, az MTA akkori főtitkára is a tagja, 1987-ben publikálja 247 oldalas, mérföldkőnek számító, „Our common future” (Közös jövőnk) című jelentését. A jelentés a gazdasági növekedés olyan új korszakát, stratégiáit vázolja fel, amelyben a fenntartható fejlődés, a természeti erőforrások megőrzése, a szegénység leküzdése alapértékké válik. A Brundtland Bizottság, ezernyi tudóst bevonva, választ keresett arra, hogy a 21. századra miképpen lehet a globális fejlődést fenntartható pályára állítani. A Bizottság jóhiszeműen (mi mást tehetett volna?) bízott abban, hogy van olyan gazdasági növekedés, amely nem vezet környezetünk pusztulásához, és társadalmilag is igazságos. De, vajon létezhet-e ilyen ideális gazdasági növekedés, amikor a vállalatvezetők a részvényeseiknek tartoznak felelősséggel és nem a közösségnek, vagy a kormánynak, legkevésbé pedig a bolygónak? A választ az Olvasóra bízzuk!