Magyar csapat, magyar szív

Ám az Európa-bajnokság egyik nagy nyertesei mégis mi vagyunk. Először is a csapat újra egységbe rendezett egy tizenötmilliós, a világ megannyi részén élő nemzetet, Kaliforniától Gyomaendrődig (ilyen zászlót is láttunk a magyar táborban). Ez a csapat újra divattá tette Magyarországon a piros-fehér-zöld színeket, az emberek zászlókat raktak az ablakokba, és ellepték a köztereket. Boldog és büszke magyarok állták el a forgalmat a budapesti Nagykörúton, és két hétre mackóalsóba öltözött az ország Király Gábor tiszteletére.

Ezek a fiúk, mind a 23-an és a válogatott stábja is nyert ezen a tornán.
Hogy mit? A szurkolók határtalan szeretetét, Toulouse-ban 0–4-nél is ünnepelték a csapatot a drukkerek. A hitet, hogy mi, magyarok is tisztességgel helyt tudunk állni (újra) egy nagy tornán. A reményt, hogy harminc év megpróbáltatásai után talán végre tényleg elindul valami a magyar labdarúgásban. Ezt pedig nem lehet elégszer megköszönni.
 

Varázsoltak valami szépet - a válogatott tényleg összehozta a nemzetet - nemzetisport.hu

Aztán a tizedik percben felugrott a kimondhatatlan nevű belga játékos, és befejelte a labdát a hálóba. Talán ez volt az a pillanat, amikor mi, szurkolók is éreztük, hogy ez a mérkőzés most másként alakul, mint a többi, annak ellenére, hogy majdnem végig bíztunk az egyenlítésben. Mégis, a sima vereség ellenére ugyanúgy ünnepeltük a magyar válogatottat, mint Ausztria, Izland, Portugália ellen – mintha győztünk, továbbjutottunk volna. Vajon miért? Azt gondolom, leginkább azért – nekem legalábbis ez a legnagyobb üzenete ennek a csodálatos két hétnek-, mert végre elhittük, elhitették velünk: lehet másként játszani, gondolkodni, élni. 

Futbólia

Azok a kisjátékok a középpályások és a szélsők között, amelyeket rendre hitetlenkedve nézünk, nem véletlen bravúrok: ez a focink. Igen, a focink, ami nem csak homályos tévéfelvételeken létezik, meg a szüntelen nosztalgiázásban, hanem a pályán. Majdnem elsírtam magam, miközben ezt leírtam.

A nap, amikor Magyarország egykapuzott - index.hu

 

A kapitány mesél arról is, mennyien kérdezték tőle hitetlenkedve, tényleg őt (Kleinheislert) akarja kezdetni Oslóban, egy ilyen fontos meccs előtt. Aztán persze ő lőtte a győztes gólt.
- Szkeptikusnak tűnnek a magyarok.
- Futball tekintetében semmiképp sem nevezném bátornak, vagy előremutatónak a közeget. Ezt érezni a játékosokon, akiknek újra és újra a fejükbe kell verni, hogy merj vállalkozni, emeld fel a fejed, nézz az ellenfél szemébe, és légy büszke, hogy ezt a mezt viseled.
Sokat beszélnek a kishitűségről. A norvég meccsek előtt például állandóan azt hallgatták, hogy kéne döntetlenre játszani kinn. Aztán az 1-0 után azt, hogy kéne megúszni a hazai meccset. És nagyon unták.

Bernd Storck megfejtette, mi a baj a magyar mentalitással – 444.hu

 

Nézzük az Izland elleni meccset valahol Kaposváron a lányokkal és a barátokkal, több száz fanatikus kíséretében. Máskor persze mindenki példás családapa, megértő feleség, lányokat bámuló tini, barátnőivel plázázó szőkeség, itt azonban most szurkolóvá nemesültünk. A feszültség tapintható, minden szem a képernyőre tapad. Gól, egyenlítünk, örömkönnyek, zászlóerdő, eufória. Ugyanez hatványozottan ismétlődik a portugálok elleni döntetlen után. Most sajnálom csak igazán, hogy nem Budapesten vagyunk, vagy éppen kint Franciaországban, hiszen ott sokkal nagyobb a fieszta. Nézem a neten a magyar szurkolók felvonulását, a képeket, videókat, fővárosi barátaim megosztásait a budapesti örömünnepről – el sem hiszem, hogy ez velünk történik. Pedig igaz: az indexes Jávor Bence sírva fakad, látva, elemezve a magyar válogatott szervezett és nagyszerű játékát, miközben emberek százezreit deríti jobb kedvre, varázsolja el a nemzeti tizenegy. A csapat most a legjobb antidepresszáns, olvasom valahol az interneten, és valóban: a kórházakban járókeretes nénik és bácsik csoszognak ki a folyosói tévé elé, miközben fekvőbetegek kérik: nővérke, úgy állítsa be az infúziót, hogy hatkor meccs van! Az utcákon, kertekben, a házak előtt focizó gyerekek, a mi fiaink Dzsudzsák, Gera és Nagy Ádám nevét harsogják, rájuk akarnak hasonlítani. Kanadai barátom a portugálok elleni meccsre meghívja az európai focit nem ismerő, a magyar labdarúgás régmúltjáról semmit nem tudó ismerőseit: gyertek, nézzétek a magyar csodát, Gera őrületes gólját, a mieink játékát, szurkolóink örömét. A nemzet felbolydult és végre összekapaszkodott, a szívünk jobb kedvre derült, csapatkapitányunk pedig azt nyilatkozta: nehéz legyőzni azt, aki mögött tizenötmillióan állnak. 

Futbólia újjászületett. 

Talán Magyarország is újjászületik egyszer.

Ria-Ria-HUNGÁRIA!

Öveket becsatolni! Kezdődik a foci Eb! (...) Tőlem károghatnak az ellendrukkerek: kedden zászló kiterítve a nappaliban, himnusz énekelve, és minden perc élvezve, amit a magyar válogatott pályán tölt.

Itt az Eb: hajrá, magyarok! - mandiner.hu

 

1972-ben, amikor utoljára EB-n jártunk, még nem is éltem. 1986-ban, amikor utoljára világversenyen vettünk részt, még nyolc éves sem voltam. Hetvenkettő óta negyvennégy, nyolcvanhat óta harminc év telt el. Generációk nőttek fel, akik reménykedtek, hogy majd a következő selejtezőn sikerül - vagy az angol, német, spanyol csapatot választották, jobb híján. Én a reménykedők táborát gyarapítottam.

Egy dolgot azért tegyünk tisztába: a foci szerelem. Tudom, hogy hülyén hangzik, nevetséges, különösen azért, mert a magyar labdarúgást, a magyar játékosokat szidni divat lett nálunk, manapság pedig a politikai ellenállás egyik jele. (Ami sokkal röhejesebb, de ezt most hagyjuk.) Való igaz, nyolcvanhat után meglehetősen messzire kerültünk a világelittől, néha arcpirító vereségeket kellett elszenvednünk, miközben a magyar labdarúgásból hiányzott mindaz, ami megújulást hozhatott volna. Sőt, egyre mélyebbre kerültünk.

Célhoz ért szavak

Míg a kispadon az egyébként végtelenül szimpatikus és kulturált Sabaté a kis táblájával magyarázta, hogy ki hova álljon. Előtte az kellett, de eljött egy pillanat, amikor a táblával nem lehet mire menni. Fel kellett volna rázni ezeket a fiúkat, leordítani a fejüket finoman szólva. (…) Húszezer néző előtt, nagy téttel bíró meccsen ilyen szinten nem fogyhat el az erő. És ha el is fogy, profi játékosok esetében fel kell tudni állni. A Veszprémben nagyon komoly játékosok vannak, nagyon komoly játékosmúlttal, az ő személyiségük túlnőtt Sabaté személyiségén (…). 

Férfi kézi BL: „A Kielcének falkavezére volt, a Veszprémnek táblás embere” - nemzetisport.hu

 

Még 50 perc címmel dokumentumfilmet mutatnak be a futball Európa-bajnokság előtt, amely a magyar válogatott elmúlt három évéről szól. A film különlegessége, hogy olyan szituációkban is láthatjuk a játékosokat, amiket általában a legnagyobb titok övez. Milyen, amikor egy magyar edző 2-0-ás félidőben az öltözőben megpróbálja a csapatát feltüzelni, és milyen, amikor az Eb-re kijutás elérhető közelségbe kerül. (...) Meggyőződésem, ha ezek a játékosok több segítséget kaptak volna az elmúlt 20 évben a kispadról, többre jutottak volna. (…) Ahogy Dárdait vagy Storckot látjuk, az a benyomásom, hogy ezt a szakmát így is lehet csinálni. Kivetítővel, jól felépített stratégiával, nem a vakszerencsében bízva.

Ez a film megsemmisítheti a magyar futballszakmát – index.hu

 

Lassan egy hét is eltelik az MVM-Veszprém férfi kézilabda csapatának csúfos és megdöbbendő veresége óta, amikor is sikerült kilencgólos előnyből elbukni a BL-döntőt. Vajon mi az edző dolga ilyenkor, egyáltalán, mit lehet ilyenkor mondani? Érdekes a kérdés a magyar labdarúgó válogatott függvényében is, hiszen nemsokára itt a foci EB, végre-valahára magyar részvétellel. Mi lehet a különbség a sikertelen harminc év magyar edzői és az EB szereplést kiharcoló Dárdai Pál és Berndt Storck között? 

Azért is jutott eszembe mindez, mert bizony velünk is előfordul számtalanszor, hogy meg kell szólalnunk, hogy „valamit” mondanunk kell: lelkészként, pedagógusként, szülőként, emberként. Hol, hogyan, miként szóljunk?