A tavalyi évhez hasonlóan, idén is július első három hetében lesznek az egyházkerületi nyári konferenciák Balatonfenyvesen. Július 1 - 6 között a konfirmált fiatalok, július 8 - 13 között a hittanos gyerekek, július 15 - 20 között a családok tölthetnek el néhány napot a Balaton-parti konferenciatelepen. A tovább mögött táborok hangulatát szeretnénk felidézni tavalyi videókkal és beszámolókkal.

 

Családos Hét Balatonfenyvesen

 

A Dunántúli Református Egyházkerületben az elmúlt néhány évben rengeteg jó és fontos lépés történt. Lett profi weblapunk, a Dunántúli Református Lap új köntöst kapott, prédikációs kötetek, és egyéb kiadványok jelentek meg, sőt, a misszió területén is apró, ám annál fontosabb lépések történtek. Ez utóbbihoz tartozik, hogy jelentős kerületi támogatással gyermek, ifjúsági és családos héten pihenhetnek, regenerálódhatnak a résztvevők. 
Feleségemmel harmadik éve, tehát megszületése óta koordináljuk a Családos Hetet. Mindenki gondolhatja, mekkora feladat kétszáz embernek az idejét, kikapcsolódását, feltöltődését megszervezni, mégis, a fizikai fáradtságra és a szellemi kimerültségre való hivatkozás helyett hadd jelezzem: immár harmadik esztendeje mi ezen a héten regenerálódunk. Miért?

Elsőként azért, mert annyi szeretetet kaptunk és adtunk, amennyi ellensúlyozza a hétköznapok feszültségét. Tagadhatatlan, hogy mindenki feszített tempóban éli az életét, ebbe pedig sokszor nem fér bele a megbocsájtás, a másik dicsérete, sokszor még családon belül is csak bántani tudunk. Kritika, szeretetlenség, önzés – gyakran a keresztyén ember, még a lelkipásztor is beleragad ezekbe a csapdákba. Jó átélni a dicséretet, jó adni és kapni az elismerést, bátorítást, támogatást. Jó simogatni a másik lelkét, és jó átélni a szeretet-ajándékozás csodáját. Istennek legyen hála azért a sok jóért, örömért, ami ezen a héten ért mindnyájunkat. Köszönök, köszönünk minden jó szót, őszinte beszélgetést, értünk, egymásért elmondott imádságot.

Másodszor azért, mert megtapasztaltuk: nem a különbségek a fontosak, hanem Az, Aki összeköt mindnyájunkat. Ez pedig nem szlogen, hanem valódi kegyelmi állapot.
Pedig mi, szervezők, résztvevők különbözőek vagyunk minden téren: tapasztalt kisgyermekes családok és első gyermekükre váró fiatal házaspárok, elvált szülő egy-két gyermekkel, falusi kisgyülekezetből, városi nagyobb közösségből érkezők, orvosok, tanárok, szellemi és fizikai munkából élők, hitben járók és keresők…mégis, mindezek ellenére tudunk együtt beszélgetni, önfeledten nevetni, játszani, örülni, imádkozni. Most, hogy szombat hajnalban ezeket a mondatokat gépelem (konkrétan fél kettő van) egy csapat még mindig beszélget…Itt nem számít, honnan jöttél, kire szavazol, kinek szurkolsz, mekkora a fizetésed, milyen a kocsid, mennyire márkás a sportcipőd: csak egy számít, az, hogy egy csapat vagyunk, és jó együtt lennünk. Nemcsak a gyermekek, de a felnőttek is megfogalmazták, hogy szeretnénk, szeretnének még maradni. Emlékszem, szombaton, az indulás napján mindig ott téblábolunk a kijáratnál, menni kellene, de nem sikerül, még egy kör búcsúzkodás, közös fénykép, aztán megint búcsú…(mondom, felnőtt emberekről beszélünk, nem holmi szerelmes tinikről.) Minden ember éhezik és szomjazik ugyanis az igazi közösség után, ahol nem a különbségek fontosak, hanem Az, Aki, ami összeköt; ahol elsírhatom a bánatom, elmondhatom az örömöm, ahol szeretnek, elfogadnak, ahol kíváncsiak rám, ahol nem egy valaki vagyok a tömegből, hanem én vagyok az, akinek feladata van, akit szeretnek, aki hiányozna, ha nem lenne. Igazi közösség csak Jézus Krisztusban létezik, én pedig hálát adok azért, hogy a Családos Hét résztvevőiből egyre inkább ilyen csapat formálódik, azzal együtt, hogy nyitottak vagyunk az újonnan érkezők befogadására is.
Az esti, egyébként fakultatív imaközösségben leginkább azért adtunk hálát, hogy egy család lehettünk, és tényleg: míg az első héten arra döbbentünk rá, hogy korábban ismeretlen, a hétköznapi életben teljesen különböző beállítottságú emberek válnak egyik napról a másikra közeli barátokká, addig tavaly, és idén már azt láttuk, hogy ugyanezek már régi ismerősként köszöntik egymást, sőt a hétköznapokban is igyekeznek nem megfeledkezni a másikról.


Harmadszor azért, mert minden egyes alkalommal megtapasztaljuk: Ahol ennyi jó ember, fiatal család, sok-sok gyermek van együtt, ott van remény. Hiszem, hogy a mi egyházunkban igenis van remény! Lehet reménységünk, Isten mindig tanúbizonyságát adja annak, hogy nem feledkezett meg rólunk. A reménységünk nem szégyenül meg! Minden nyomorúságunk ellenére csordultig lehet a szívünk örömmel! 
Jó átélni, hogy Isten munkatársai lehettünk. Hálásak vagyunk érte. Hálásak vagyunk értetek.