Az örömhír attól örömhír, hogy nem az emberi lét megoldhatatlanságába való beletörődésé az utolsó szó, hanem az az üzenet, hogy Isten mégsem hagyta az embert magára.
Váratlanul cseng a telefon. A székesfővárosba szólítanak, jóhírrel, ami legalább annyira az enyém, mint a közösséggé. Isten áldása újra és újra felülmúlja emberi remegéseinket, nem is annyira az enyémet, mint a gyülekezet úgynevezett vezető testületének többségéét, akik sokszámjegyű összeget úgy engednek át gondolataikon, mint Fülig Jimmy a Rejtő regényekben: ennyi pénz csak a számtanpéldában létezik!
Szólít hát a „kötelesség” a vonatra, hogy elménessék a képviselőség és megteremtessék a lehetetlen az egyház közösségének számára. Mert ugye, velünk az Isten! Inkább kérdőjelesen? Nem. Valóságosan!
Az intercity nem csúcsforgalmas járata majdnem tele van. Talán tíz perccel indulás előtt lépek a fülkébe és keresem a helyet. A kijelölt hellyel átellenben egy kései tizenéves fiatal ül, akinek kísérője egy szamárra is terhet jelentő málha nagyságú csomag. Udvariasan mosolyog, anélkül, hogy egy szót is szólna. Átellenben egy idősebb hölgy tüsténkedik. Látszik rajta a mindenre odafigyelés képessége. Az utolsó pillanatban újabb emberek érkeznek, egyikük épp velem szemben keresi helyét. A málhányi csomag útban van. A fiú kérdően néz a másik oldalra.
- Dugd az ülés alá, Józsika – szól az idősebb hölgy.
A fiatal fiú igyekszik a feladatot teljesíteni, csakhogy a csomag mérete ellenáll az ülőke befogadóképességének. A fiatal fiú újra kérdőleg néz az idős hölgyre.
- Tedd középre!
Még mindig jönnek az emberek. Kénytelenül és kényelmetlenül kerülgetik a málhás mennyiségű bőröndöt.
- Segíthetnék feltenni? Talán megoldás lenne! – szólok váratlanul – szembe, ahol a nagymama ül.
- De nem fér, fel - szólal meg váratlanul az idősebb hölgy.
- Hátha! – mondom én, és emelem a bőröndöt.
A fiatalember ugrik, segít. Végül is helyére kerül a fenti polcon, az idős hölgy fölött a csomag. A hölgyet elfolyóan kedves, feketére festett fürtjei ellenére közel saccolom hetedik évtizedéhez. A fiatalember maroktelefonon varázsolgat ezt-azt. Térkép? – kérdem.
- Nincs.
- Wifi bejön?
Átszól az idős hölgy:
- Nem tudja a drága, Erdélyből vagyunk.
A fiú halkan súgja:
- Van wifi.
A következő állomáson leszáll az idős hölggyel szemben ülő házaspár.
- Gyere drága - szól a hölgy, - egyél, finomat pakolt a nagymama.Régi időket idéző igényességgel veszi elő nagymama a becsomagolt szendvicset. Kívül tucatnejlon, alatta alufólia, aztán a következő réteg papírszalvéta, amiben lapul az útra készített szendvics. A nagymama akkurátusan kibontja, majd ahogyan szétfejti a papírszalvéta utolsó széleit, átnyújtja a túloldalra. Szemem sarkából figyelem a mozdulatokat és a szavakat. Ahogyan a fiú kezébe veszi a szendvicset, meglágyul a nagymama arca, amikor roppan az első falat a fogak morzsolgatásában, látszik a csillogó mosoly a fiú arcában. Két ember egymással szemben az otthonosságban. Idegen világ, valahol zakatoló vonat és benne valami ősbizalom két ember, két évtizedeket átívelő nemzedék között.
- Látod?- mondja a nagymama – az ott a Duna, azon túl már a csehek. Ott, ahol az a nagy kémény van.
Újra csillog a fiú szeme. A nagymama valami rejtélyes világba viszi őt. Határokon innen és túlra.
És ahogy nézem őket, a bizalmat, az egymásrautaltságot, ahogyan a nagymama keresztrejtvény fejtő újság lapjain karcolgat egy grafit ceruzával, olykor előveszi „okos telefonját” az unoka, két világ értékrendjét összefonja a ma már oly ritkaságnak számító tisztelet. Tekintetem kivetül a suhanó kora decemberi hó hiányos tájra. Balra a Duna szürke lomhasága, lombjaikat vesztett parti fűzein túl már egy másik ország. Jobb oldalon feltűnik egy domb, majd lassan kifehérednek belőle a szőlőhegy apró pincéi. Messze nézek, túl a horizonton. A nagymama duruzsol unokájának valami bizalmasat. Valahányszor mond valamit a nagymama, felcsillan a fiú szeme.
Azon kapom magam, hogy könny szökik a reggeli álmossággal terhelt szemeimbe. Pislogással akarom elűzni, de valahogy túl nehezek a szempilláknak. Mintha álmosságot kergetnék, szemeimbe merítem két mutató ujjamat. Törlöm az időt, a pillanatra mindenkibe visszazökkenő nagyanyai vagy édesanyai szeretet. Olyan ritka pillanatok ezek.
A vonat suhan. Két oldalon elmarad a ködbe burkolózó táj. Néhol kiskertek kései termései villannak, sárga tökök, zöld hagymaszárak vagy éppen tört levelű répafélék. Lassan múlik egy régi világ, amelyik mégis újra és újra meglep. Miként Isten a múlandóságba felejtkezett embert soha el nem múló szeretetével, az érkező Krisztussal. Azzal, aki az Advent lényege.
Hozzászólások