A nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum féltve őrzött kincse az a prédikáció, melyet Arany János Kisújszálláson fogalmazott meg 1834-ben, 17 évesen. Arany szegény református családban született. Szalontai iskolaévei végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. (…) Valószínűleg Török Pál bízta meg az alábbi igehirdetés megírásával is. Ez Arany János egyetlen feljegyzett igehirdetése, amelyet betűhív átírással közlünk. A prédikációt 2017-ben mutatta be Korompay H. János professzor Arany szülővárosában, majd a Máté István és Újszállási Rácz Lajos szerkesztette Arany-emlékeink című kötetben jelent meg.

Amiért érdemes élni - parokia.hu

Tudom, a címben szereplő hasonlat „eredetileg” úgy szól, hogy „Mint az aranyalma ezüsttányéron, olyan a helyén mondott ige.” (Péld. 25, 10) A jó igehirdetésre szokták alkalmazni ezt a hasonlatot, utalva egyrészt a tartalom értékes lelki táplálék-, sőt éltető „vitaminbomba”-jellegére, másrészt arra, hogy a tartalom éppen úgy fontosabb a formánál, tehát az, hogy egy igehirdetésben mit mondunk, annál, hogy azt hogyan, milyen tálalásban, stílusban, nyelvezetben stb. adjuk elő, ahogy az arany értékesebb az ezüstnél... Ennek megfelelően most már talán érthető, hogy a nemrégiben előkerült egyetlen (?) Arany János-prédikációra, annak méltatása képen miért ezt címet adtam... Ezúttal ennek kapcsán szeretném néhány kérdésemet, észrevételemet, gondolatomat közzé tenni.

 

 

Az első gondolatom az volt, olvasva a cikket, ill. magát az igehirdetést, hogy milyen nagy dolog is ez, hogy nemzetünk egyik legnagyobb költője, szellemóriása azon a területen is „letette névjegyét”, ahol én „alkothatok” vasárnapról vasárnapra... Igen, az az Arany János, aki a Debreceni Református Kollégium bejárata melletti domborművéről négy éven keresztül naponta „köszönt le” rám, s azóta is fújom az alatta lévő idézetet, hogy „...s nőttön nő tiszta fénye, Amint időben, térben távozik...” Nem akarok érzelgős vagy szentimentális lenni, de tényleg úgy éreztem magam, mint Kenesén Bognár Pista bácsi, egy kitűnő és alázatos ácsmester, aki egyszer azt mondta nekem, hogy „Tamás, nekem van a legszebb mesterségem a világon, mert a mi Urunk Jézus Krisztus is ezt tanulta ki az édesapjától...”

A következő meglátásom már kicsit „szakmázásnak” tűnik, de rögtön előre is bocsátom, hogy nem vagyok különösebben képzett a homiletika (prédikáció-tan) terén... Mégis, annyi azért „rám ragadt” az évek, évtizedek során, hogy megállapítsam, hogy homiletikailag és témáját, mondanivalóját tekintve is egy ma is „vállalható” és modern prédikációt írt a 17 éves Arany János, majdnem 200 évvel ezelőtt! Persze, más volt a világ, a kor, a korszellem, a lelkiség, de mindezekkel együtt ez egy kész, érett, korszerű igehirdetés, amely ma is megállja a helyét! Csak röviden: Megvan a prédikáció elején az a bizonyos c-betű, a cél, hogy mit is akarunk elérni a hallgatósággal. Megvan a világos, áttekinthető felosztás – igaz, nem hármas, ahogy mi tanultuk anno, csak kettes, de az első pontban a „lélek gyötrelmeinek” három példányát ecseteli, úgymint a pénzt, a rangot, méltóságot és a világi gyönyörűségeket... Megvannak a példák, az „ablakok”, amelyek megvilágosítják a mondanivalót. Jellemzően Arany két történelmi példát hoz elő. Megvan a gyakori megszólítás (Keresztyének!), jelezve, hogy nem légüres térben hangzik el, hanem vannak címzettjei az igehirdetésnek! A végén megvan az összegzés, az ismétlés, a konklúzió. Egyedül a prédikáció „krisztocentrikusságát” hiányolhatjuk (bár Jézus neve, ill. igéje többször elhangzik), azonban Arany „mentségére” legyen mondva, hogy a XIX. században vagyunk, bőven az előtt, hogy az Ige teológusa, Barth Károly munkássága nyomán az igehirdetések középpontjába is újra a testté lett Ige, Jézus Krisztus került!

Milyen értékeket találtam még? Lehet érezni, hogy itt minden leírt mondat „át van gondolva”, tehát nem közhelyekből, sallangokból építkezik! Aztán: érződik a költő-igehirdető elhivatottsága, belső meggyőződése, amellyel hallgatóságát is szeretné meggyőzni Isten igéjének igazsága felől! Végül van belső dinamikája, lendülete, sodrása Arany prédikációjának, magával ragadja az embert!

Az Arany-alma után most nézzük a „tálalást”, a stílust, a „külcsínt”...! Igazából csak annyit szeretnék itt megjegyezni, hogy ez az igehirdetés egyszerűen, de nem meglepő módon, szép! (Illetve az lenne még az én kérdésem, hogy vajon miért kopott el, tűnt el a mai prédikációkból az irodalmi, esztétikai igényesség...?) Kesergés helyett azonban álljon itt néhány valóban szép mondat Arany János egyetlen prédikációjából. Néhány Arany-alma-gerezd az Arany-tányéron...

„Mit tehetnek a levegőbe magasan felnyúlt paloták, melyek kevélyen hirdetik birtokosuknak gazdagságát és méltóságát, ha eljön a tűz, pusztítva rohan ki a víz az árkaiból, az elementumok felháborodnak, és kőhalommá teszik a büszke épületeket? (…) Mert, úgy tapasztaljuk, hogy amint a magas hegyek és épületek tetején a szélvészek, és égi háborúk dühösségei gyakrabban uralkodnak, mint a völgyön, és az alacsony kunyhók körül, azonképpen azon személyek körül vannak a legbokrosabban a gondok, a búk, a bánatok, a félelmek és a rettegések, akik a világi méltóságnak magasabb polcain ülnek. A nyavalyák, a betegségek, a döghalál rettenetességei szintúgy uralkodnak a fejedelmeken, mint a porba csúszkáló kolduson. (…) Ugyanis a bársonyos mezőket egy éjjeli dér megfosztja zöld színétől, a tavasznak legfőbb ékességei a sokszínű virágok, a nap égető tekintetétől elhervadnak. Igy múlik el a szép ábrázat, a piros orca, midőn azokat a nyavalyák, a vénség, és halál kivetkőzteti deli formájukból. (…) De a vallás, ez az égből alá szállt vigasztaló és oltalmazó Angyal boldog állapotunkban velünk van, szerencsétlenségünkben megsegít, örömünket tetézi, bánatunkat enyhíti, egészségünket fűszerezi, betegségünket gyógyítja: egy szóval a vallás egy bennünk lakozó Istenség, mely nemcsak boldog órainkat kedvesebbé, hanem a keserűeket is édesekké változtatja.”