- Kering az interneten egy levél, amelyet három lelkész írt az ön által is említett lelkipásztor öngyilkosságával összefüggésben. A lelkipásztorok ebben éppen egy olyan javaslatot tettek, hogy jó lenne létrehozni egy csendházat, ahol egyénileg vagy csoportosan segítséget kaphatnak. Mit szól ehhez a felvetéshez, ami a Zsinat elnökségének lett címezve?
- Remélem, rövidesen hozzánk, az elnökséghez is eljut a levél, ha nekünk szánták, mert eddig nem kaptunk ilyet. Arra kérek mindenkit, hogy osztozzunk a magára maradt család és gyülekezet gyászában, imádkozzunk értük. A lelkészek lelki egészségével az elnökségi tanács következő ülésén foglalkozunk majd, összegyűjtük a lelkészeknek adható segítség összes lehetőségét és formáját.

Lelki segítség a lelkészeknek - reformatus.hu

Kamaszkorban szokás a címben szereplő szavakkal megfogalmazni az elviselhetetlent (annyira depi vagyok, hogy mindjárt öngyi leszek). Ahogy kamaszok esetében, úgy felnőtteknél sem lehet egy legyintéssel, poénnal vagy vállvonással elrendezni ezt a témát. Az öngyilkosságnak egy speciális metszete a lelkipásztorok esete. Megdöbbentő, mert aki az élő Isten szeretetéről tesz bizonyságot lépten-nyomon, mégis eljut oda, hogy a meghalást választja. Miközben a társadalom széles spektrumával van kapcsolata, teljesen be tud szűkülni a gondolkodása, és nem talál kiutat, nem lel más lehetőséget. Barátok és családtagok előtt is rejtve marad a terv. S hirtelen game over... Csakhogy ez nem játék! Nincs újrakezdés, nincs következő pálya, nem indul újra számláló. Szomorú és szívet repesztő jelen van az itt maradottaknak: családnak, gyülekezetnek, az egész egyháznak.

Minden eset egyéni és egyedi, ennek ellenére mégis jelez valamit a többiekre nézve. Ne gondoljuk, hogy egyszeri dologgal találkoztunk gyürei lelkésztársunk esetében. Ma is vannak parókiák, ahol kínlódás, válság, ború, reménytelenség vagy éppen kilátástalanság rágja a lelkipásztor lelkét. Egyik lelkésztársunk, akivel hónapokig imádkoztunk változásért, fogalmazott így: rohadt jószág az ördög, már majdnem meggyőzött. Nem lelkipásztori hiba vagy stikli eredménye, hogy mélységbe zuhant valakinek az élete, hanem az ördög csalárdságának eredménye. Egyben üzenet nekünk.

Lelkésztársunk öngyilkossága azt üzeni, hogy nincs rendben ez így. Kitámasztó nélküli bicikli nem áll meg önmagában; kell egy fal, aminek neki támaszthatod. De hol a fal? Nincs mindenütt. Százszámra papírozzuk a mentálhigiénéseket, egyre több szupervízor akad, de legtöbbjükről azt sem tudjuk, ki az. A gyóntatófülkével együtt legtöbb helyen kidobtuk a lelkibeszélgetéseket is. Ezt ellensúlyozhatná a neten keringő, több száz lelkész által már aláírt csendház-javaslat megvalósulása... Jelen van egy olyan kényszer is, hogy szupermenként legyünk jelen, de még a felszentelés után sem lettünk azzá. Pedig hasznos lenne a hatalmas amplitúdók miatt, melyek közül csak két példa a szívből szeretett gyülekezeti tag temetése után következő óvodai hittan adta belső feszültség; az igaz hittel elmondott prédikációt követő néma mozdulatlanságból következtetett sikertelenség érzése. Testületeink sokkal többet foglalkoznak anyagi kérdésekkel, mint lelkiekkel: mintha nem is lennének, vagy ha esetleg előfordulnak, akkor a javallat ellene csak annyi: ne törődj velük, lépj át rajtuk! Csakhogy nem lehet mindegyiket elfeledni, feldolgozni egyedül. Egyedül. Megint ide jutottunk: kitámasztó nélküli bicikli fal nélkül.

A teológián azt mondták, hogy a parókiának üvegfala van. Bevallom, akkor nem hittem, most meg már tudom, hogy egyáltalán nincs üvegfala. Mert ha üvegfala lenne, akkor az emberek látnák, észlelnék, hogy mi történik ott bent a lelkésszel. Nem csak annyit látnának, hogy teszi a dolgát, pörög a villanyóra, kitakarított vagy éppen most kicsit rumlisabb a dolgozóasztala. Ha üvegfala lenne a parókiának, látnák, ahogy marcangolja magát, rövid időre tudja összekulcsolni a kezét, de gyakran veri a mellkasát fejét lehajtva. Ha üvegfala lenne a parókiának, észlelnék, amikor hosszasan csak bámul maga elé a lelkész, s kiszúrnák, hogy amikor kilépnek tőle, a mosolya nyomban eltűnik. Nem üveg az, kérem! Be lehet vonni drapériákkal: színes, humoros, egyéni szövésű vastag anyaggal. 

Megtapasztaltam, hogy bizony működik ez. Nem tűnik fel senkinek a belső vívódás, a szakadék szélére jutás, az "egyedüli reményem, ó Isten, csak te vagy" állapot megszűnése. Hogyan is tűnne fel, amikor a lelkipásztor mindig rendben és összeszedetten megtartja az istentiszteletet, énekkari próbát, bibliaórát, ifit, hittanokat suliban és oviban egyaránt, temet, jótékonysági koncertsorozatot szervez, konfirmációra készít fel, pénztárzárást ellenőriz, jegyes-oktat, keresztelői előkészítőt tart, beteget látogat, missziói tervet ír, ünnepséget készít elő, nyári tábort szervez, presbiteri gyűléseket tart, énekkari találkozót egyeztet, pályázatokat ír vagy írat, egyházmegyei és egyházkerületi alkalmakon is meg-megjelenik. Mindeközben mosolyog, mert akiket lát, azokat mind szereti. Még csak nem is hazug a mosolya, hiszen csak magát nem szereti. Önmagában is csak azt utálta meg elviselhetetlenül, amilyenné alkotta Isten: meddővé. Hát bizony el tud jutni az üvegtelen parókián addig az ember, hogy nem akar így élni. Nem fog még kést, kötelet, gyógyszert, de bizony már szembesül azzal, hogy nincs más kiút, csak, ha ez itt véget ér.

Nem ért véget, mert valahonnét, a lélek legátitatottabb részéből tört fel valami, emlék és gondolat s érzés keveredéseként. Éreztem magamon keresztanyám kezét, ahogy mellkasomon a palástomra tette, és azt mondta: ami miatt rád tették, azt el ne veszítsed. Hát neki láttam megkeresni, mert én addigra bizony már elveszítettem.

Kapaszkodók kellenek: csendház, hívő imádkozók, kimondott szavak, megfogalmazott érzések, pihenő idő, átrendező napok, megtartó emlékek...