Az az igazság, hogy valóban Németország kezében a megoldás.

Berlin kezében a közös menekültpolitika - Index

Európa közszolgálati médiája másról sem beszél, csak a menekült-kérdésről. A tájékoztatáson túl nyilvánvaló a véleményformálás, sőt manipulálás szándéka. Az egyoldalú hangulatkeltés akkor a legszembetűnőbb, ha a nézőnek van összehasonlítási alapja.

Az ember nézi az esti híradót, megtudja a legújabb migráns-rekordot. Értesül arról, hogy Magyarkanizsán drámai a helyzet, és hogy a Keletinél táboroznak a Keletről érkezettek, amit az ott élők nem túlságosan díjaznak. Ezenközben a német közszolgálati tévében az igéző, fekete szemű műsorvezetőnő – egy Németországban született fiatal török nő - azt firtatja, miért nem akarja Európa befogadni azokat a szerencsétleneket, akik szegények, és nincs jövő-képük. A Facebook-on pedig már folyamban érkeznek a képek levágott fejű kisgyermekekről, és bombatámadások áldozatairól. A rettenetes probléma nyilván nem fekete-fehér, és józan emberek tisztában vannak azzal, hogy nincs kollektív módon alkalmazható igazságosság a migráció kérdésében. Erről nyilvánvalóan azok a nyilvánosságot nem vállaló háttérhatalmak tehetnek, amelyek kihasználják a háborút, és azoknak a nyomorúságát, akik megpróbálnak kimenekülni, és olyanoknak tömegeit is elindítják a menekültekkel együtt, akiket a jólét ígérete, a kalandvágy, vagy akár terrorista célok vezérelnek.

Az európai országok kiosztottak maguknak egy-egy szerepet a migrációs-problémában. Miközben Magyarország jelenleg a határőr szerepét játssza, Németország – jóllehet az egyik legáhítottabb célország – Európa lelkiismeretét próbálja alakítani. Ebben sok évtizedes gyakorlata van, hiszen a kollektív bűntudat hangsúlyozása eddig állandó témája volt a német közéletnek. Most egyszerre azt sugallják, hogy ők Európa szíve, ami minden nehézsorsú külföldi iránt megnyílik. Nem győzik ostorozni azon honfitársaikat, akik nyíltan kimutatják ettől eltérő véleményüket és elképzeléseiket.

A mérték olykor ebben a nyilvánossági szerepjátszásban betelik. Néhány nappal ezelőtt, miután a német közszolgálati híradó esi adása már kellően pátyolgatta a migránsokat, előhozta, hogy hát kérem, itt Európában, Koszovóban ugyanúgy rettenetesen élnek az emberek, mégsem fognak tudni menekülni hazájukból, mert biztonságos országgá fogják őket nyilvánítani. A híradásban bemutattak egy tökéletesen kisminkelt huszonéves fiatal nőt, aki három idegen nyelven folyékonyan beszél, és most tájékozódik, hogyan tudna Németországba átmenekülni. Végezetül a riporternő hozzátette: a fiataloknak azért kell menekülniük Koszovóból, mert az ország nehéz anyagi helyzetében nincs jövőképük az embereknek. Mindennek alátámasztására bemutattak egy roma családot. Összeterelték őket egy ágyhoz, mind ott ültek, és nagyon szomorú képet vágtak. Majd a kamerás bement a fürdőszobának nevezett helyiségbe, ahol a családfő megmutatta, hogy a vakolatlan ház beázik. „Hát élet az ilyen?”, kérdezte felháborodva a családfő. Mindezek után a híradós feltette a nagy kérdést, mi lesz a koszovói szerencsétlenekkel, ha már nem menekülhetnek a jobb élet reményében.

Több forgatókönyvet is el tudok képzelni a dolgok hátterében. Ha azonban a dolgok morális részét vizsgálom, enyhén szólva is kétes a német siránkozások valódi háttere. Egyetlen felelősen gondolkodó ember sem hiheti el azt, hogy bármelyik ország problémáját megoldaná lakóinak tömeges kiköltözése. Sajnos, szegénység mindig is lesz. És menekülés is mindig lesz. Ám az is nyilvánvaló, hogy ott, ahol lehet orvosolni problémákat, az igazi segítség soha nem a befogadás, hanem a helyben való valós segítségnyújtás. Erre nyilván Európa gazdagabb felének már nincs kedve. Lehet, hogy olcsóbb a migránsok befogadása, mint a gazdasági felemelkedéshez szükséges eszközök. Akik ismerik a tömeges bevándorlás természetét, azok tisztában vannak azzal is, hogy nem lehet ott integrációról beszélni, ahol majd tömegekben idegen nyelvű és kultúrájú emberek, családok, közösségek élnek. Akiknek egy része amúgy egy óriási traumát cipel majd magával s évek, évtizedezek alatt ez a trauma egyre fájóbb lesz. Ez a trauma a gyökérvesztés. Európa épp most telik meg olyan emberekkel, akik nem tudják, mit vállalnak magukra. Vajon az anyagiakon kívül milyen „jövőképről” beszélhetünk az ő esetükben? A nekikeseredésről, mert egy idő után be kell látniuk, hogy ahová érkeztek, ott sem kolbászból van a kerítés? A depresszióról, mert nem tudnak kivel őszintén szót váltani? Az integráció lehetetlenségéről, mert nyelvet még lehet tanulni, de kultúrát nem? Vagy jön a harc, amiben a meglévő anyagiakra a tömeg ereje rákényszeríti saját kultúráját?

A „szép új jövőt” épp most építik…

Hozzászólások