A legnagyobb magyar–idegen szótárak 120 000 szót tartalmaznak, a következő húsz évben kiadandó A magyar nyelv nagyszótára pedig 110 000 szót fog tartalmazni. A magyar nyelv szókincsét általában 60-100 ezer szóra teszik, de az összes lexéma együttesen könnyen elérheti az egymillió szót. Amint más nyelveken, egy művelt értelmiségi sem használ rendszerint 25-30 000 szónál többet.

Magyar szókincs - Wikipédia

Ha úgy gondoljuk, a szótár nem több egy kézikönyvnél, amit akkor érdemes felütni, amikor valamit nem tudunk: alapos tévedésben vagyunk. A kétnyelvű szótárakban is találhatunk nyelvi csemegéket, ám az egynyelvű szótárak ennél is izgalmasabbak. Valójában óriási összegző munkák ezek, amelyek tükrözik egy nyelv gazdagságát, pillanatnyi állapotát, sőt képet adnak a nyelvet beszélő népről és társadalomról. Ha a szótár ezen felül még szellemes és humoros is, az már külön ajándék.

Volt ugye annak idején a többkötetes nagy értelmező, meg annak a kisebb, kétkötetes változata. Ezen felül rendelkezésre állt egy kitűnő idegen-szavak szótára, a kevésbé alapos szinonima-szótár, illetve a közmondások és szólások egyedülálló gyűjteménye (O. Nagy Gábor munkája). Most a nagy legendákról ne beszéljünk, olyanokról, mint a Czuczor-Fogarasi, vagy a Szirmay Antal-féle Magyarország szóképekben (Hungaria in parabolis) című sokat emlegetett latin nyelvű munka, mert azok halandó ember számára aligha voltak hozzáférhetőek.

A 90-es évektől azonban napvilágot láttak más kiadványok, amelyek tovább gazdagították a képet. Megjelent a Magyar szókincstár 1999-ben, ami azóta is a maga nemében a leghasználhatóbb kézikönyv. Az egyes szavak könnyen kereshetőek, a hozzájuk kapcsolódó szinonimák gazdagok, megjelennek a bevett szólások, és még az adott szavak ellentétei is szerepelnek. Pontosak a stílusminősítések, azaz, hogy egy adott szó ma már kikopott, vagy rétegnyelvben, esetleg durva szövegekben találkozunk vele. Az úgynevezett szinonimabokrok egyben árulkodnak arról a nyelvi gazdagságról, ami a magyar nyelvet jellemzi. Nem véletlenül „szókincstár” a kézikönyv címe.

A Corvina Kiadó gondozásában megjelent kétkötetes Magyar szótár egy szürreális alkotás. Bartos Tibor nem is annyira szerkesztette, mint megírta ezt a monumentális művet, aminek magyarázó alcíme: „Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára”. Valójában kézikönyvként nehezebben használható, olvasása közben inkább mindig az jut eszembe, hogy ez a magyar nyelv posztmodern regénye. Aki egy bizonyos szót, és az ahhoz közel álló szinonimákat, idiómákat keresi, át kell rágnia magát szóbokrokon, sőt erdőkön, vadonokon. A nyelv burjánzó rengeteggé válik, amiben liánokként kapcsolódnak egymáshoz szavak, ahol egész mondatnyi szónövények lélegeznek, növekednek, vagy éppen hanyatlanak le a nyelvi megsemmisülés avarjába. A legizgalmasabb mindig egy-egy szócikk befejezése, ahol közhelyek, akár rég elfeledettek mellett ott állnak szellemes mondatok, többszáz éves szövegek kiragadott nyelvi csemegéi, különlegesen asszociáló gondolatok. Már maga a háromszáznégy fogalomkör, ami alá a különböző szavakat, kifejezéseket rendeli, nem mindennapi. Van benne rendszer, de nem megszokott. Megható, ahogy a „van”-ból eljut a „közösség”-ig. Az első fejezet utolsó bekezdései a minőség és a közös munkálkodás mellett tesznek hitet, amikor a nyelvet a céhekhez hasonlítja: „Csakis a minőség döntött a céhes iparosok becsületes asztalánál, az anyag, a költség, az idő takarékos szellemében, és közvagyont teremtett, belépti díj nélküli közgyűjteményt a közös munkálkodás máig igaz mértékéül. Ilyesmi a nyelv is. Ezért került a szótár legvégére a KÖZÖSSÉG.” Lehet küldetéstudat, prófétai hevület egy szótáríróban is? Mi sem bizonyítja jobban, mint Bartos Tibor munkája.

A nyelvművelő szótárak szintén ezt a hevületet igazolják. Az ilyen jellegű munkák hamar elavulnak, szükség van mindig újabb és újabb feldolgozásokra. A küzdelem eközben gyakorlatilag heroikus, hiszen a nyelv változásával a hibák, a bizonytalankodások állandóan jelen vannak minden nyelvhasználói szinten, az utcai beszélgetésektől a médiáig, a beszélt nyelvtől az írott szóig, illetve az üzenetektől a használati szövegekig. A Balázs Géza és Zimányi Árpád szerkesztésében 2007-ben megjelent Magyar nyelvhasználati szótár azért különösen érdekes e tekintetben, mert a magyarázatok tudományosan megalapozottak, de egyben közérthetőek, nem túl hosszúak, és néha kimondottan élvezetesek. Akinek tehát fontos az, hogy szépen beszéljen és írjon magyarul, az akár egy pár perces napi olvasással képezheti magát. Bekerültek a gyűjteménybe olyan kifejezések, szavak, amik egészen újak, de óhatatlanul előfordulnak a mindennapi életben, s amelyek esetében nagyon is fontos, hogy józan (!) nyelvészek igazítsák el a laikust. A „szkennel”, a „blog”, a „emotikon” mellett a szokásos nyelvi hibáink is megférnek: „erről szól a történet”, „én úgy gondolom”, „mentén”, vagy a „suksüközés”. Szívemet melengette az „egyházi közöntések” címszó, ahol az „Áldás, békesség” olvasható. A kötet küldetéséről beszélnek azok a címszavak és a benne foglalt gondolatok, amik a nyelvről szólnak. A „nyelvi nagyképűség”, a „nyelvművelői babona” mellett helyet kapnak a „nyelvvédelem”, a "nyelvművelői rendezvények”, a „nyelvi ismeretterjesztés”, a szócikkek egyben hasznos információkat tartalmaznak, elérhetőségekkel. A „nyelvhelyesség oktatása” a szótárszerkesztők hozzáállását is elárulja: „A cél nem valamilyen elméletileg kimódolt, életidegen nyelvi eszmény, hiszen ez a bizonyos eszmény is változik, s részben idomul a mindennapi kultúrához, hanem a közösségi kommunikáció sikerességének, hatékonyságának és igényességének biztosítása.”

Nálam az élvezetes szótárak kategóriájában Hernádi Miklós Közhelyszótára vitte el a pálmát. Az élmény hovatovább fertőzött, és családunk tagjai egymás kezéből kapkodták ki a könyvet. Közhelyeink, hibás vagy agyonhasznált idiómáink önmagukban véve is komikusak: van, amikor az ember a közgondolkodáson nevet, van, amikor sajnos önmagán is kénytelen, azaz szembesül saját igénytelenségével. Ám mindehhez járul még Hernádi Miklós humora, könyörtelen megfigyelései, találó megjegyzései, és a már-már egypercesekre emlékeztető kiegészítései. A „vasárnap” címszó alatt ezt találjuk: „Sej-haj, Rozi, vasárnap kirándulunk… Hej, ha mindig vasárnap lenne! – hálás beszédtéma. Vasárnap mindig esik az eső. Mindig vasárnap esik az eső. Az eső mindig vasárnap esik. Mindig vasárnap kell esnie annak a rohadt esőnek”. A kötet nem kíméli a politikusok, illetve az értelmiségeik kedves közhelyeit, az újságírókról ne is beszéljünk. A gúny nagyon is helytálló. A szoborról ezt írja: „Körüljárható! – falrengető értelmiségi felfedezés.” Egy egész estén át nevettem a múzsa csókján: „Művészember feleségét kötelező múzsának nevezni, s elképzelni, hogy csókolja meg gusztustalan férjét alkotás közben.” Az „azt gondolom” fordulatra a következő megjegyzést teszi: „Ajakcsücsörítéssel, kitartott hangon, a rákövetkező mondat auftaktjaként szociológusok, pszichológusok, színészek, rendezők stb. véleménynyilvánítását vezeti be. Kommentátorok és politikusok is rákaptak nyilatkozataikban. Haszna, hogy felkészülési időt hagy az állásfoglalásra (…), mialatt lázasan lehet gondolkodni a legalkalmasabb hazugságon. Divatja az „azt hiszem”, „úgy hiszem” rovására azt jelenti, hogy újabban már nem holmi hitekre jutnak a felelős személyiségek, hanem megfeszített erővel gondolkodnak is.”

Gondolkodás! A közhely ugyanis már nem nyelvi probléma, hanem elsősorban gondolkodásbeli, és így a szellemiség, kultúra kérdése. Ahogy Hernádi Miklós megfogalmazza a kötet előszavában: „Nem a közhelyek nyelve ellen berzenkedem (ez a nyelvművelők dolga), hanem az észjárásuk ellen. Agyműveléssel próbálkozom.”

 

Magyar szókincstár. Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára. Főszerkesztő: Kiss Gábor. Tinta Könyvkiadó, Budapest 1999.

Bartos Tibor: Magyar szótár. Egymást magyarázó szavak és fordulatok tára 1-2. Corvina Kiadó, 2002.

Magyar nyelvhasználati szótár. Szerk: Balázs Géza és Zimányi Árpád., Pauz-Westermann Könyvkiadó, Celldömölk, 2007.

Hernádi Miklós: Közhelyszótár. Aranyhal Könyvkiadó, 2001. 4. bőv..