Napjaink kultúrharcában, s főképp pedig a migráció okozta kihívásban a központi kérdés gyakran leszűkül arra a témára, hogy vajon a keresztyén Európa megengedheti-e magának azt, hogy lemondjon közösségi hagyományairól, ünnepeiről, szimbólumokban is kifejeződő kulturális identitásáról? Mindarról, amit ugyan nagyon nehéz megragadni, de amit mégiscsak a keresztyén jelzővel lehet leginkább kifejezni. Szóval arról a szellemi-kulturális térről, amelyben élünk, amelyben otthon vagyunk, s amely, ha akarjuk, ha nem, a mi örökségünk, ide értve még a felvilágosodás ellentmondásos jelenségét is. Európában ma két érvelés látszik kikristályosodni. Az egyik szerint az, amit összefoglalóan keresztyén kulturális hagyománynak hívunk, immár elveszítette jelentőségét, s ezért egy új, „idegen” kultúra megjelenése Európában semmiféle problémát nem okoz. A másik szerint a keresztyén kultúra felszámolása és eltűnése az öngyilkossággal egyenlő. Ezért kell ragaszkodni ünnepeinkhez, szokásainkhoz, s mindahhoz, ami a keresztyénség kulturális folytonosságát kifejezi. Ám mindkét nézőpontban a keresztyénség úgy jelenik meg mint hagyomány, s a kérdés az, hogy a modernitásban mit kezdjünk vele? Az egyik szerint ragaszkodni kell hozzá, a másik szerint nem lényeges. Na de ki foglalkozik magával a keresztyén üzenettel, amely épp Húsvét történetében ölt testet?

Természetesen magam is azok közé tartozom, akik úgy gondolják, hogy a keresztyén hagyomány programszerű feladása egyenlő az öngyilkossággal. Sőt, a nem keresztyén hitű milliók bevándoroltatásának erőltetett programja alkalmas egy olyan olvasat alátámasztására is, hogy ami folyik, az valójában az európai kulturális hagyomány felszámolásának tudatos és tervszerű kísérlete. Keresztyén részről tehát igenis tényszerűen igazolható a fenyegetettség-érzet, s az a reflexió, hogy nem szabad teret engedni olyan hitek térnyerésének, amelyek alapvetően veszélyeztetik a hagyományon alapuló általános keresztyén közösségi identitást. Védeni kell tehát a keresztyén kultúrát. Egyetértek azzal is, hogy a jövő vasárnapi választás azért sorsdöntő, mert valójában az a tét, hogy a keresztyénség megőrizheti-e jellegadó kulturális szerepét, avagy sem.

Ám látni kell, hogy ha a keresztyénség védelme mögött pusztán kulturális-közösségi önvédelem áll, szinte függetlenül attól, hogy mi maga a keresztyén üzenet, akkor ez az önvédelem bizony eléggé sérülékeny. Ugyanis miért állnánk ki a keresztyénség mellett, ha maga az üzenet már nem fontos, avagy nem igaz? Akkor úgy járunk a keresztyénséggel – mint ahogyan nagyrészt jártunk is – ,hogy igen, igen, védeni kell a keresztyénséget, mert ragaszkodunk identitásunkhoz, de az, hogy voltaképpen mi is a keresztyén üzenet, már nem jelentős kérdés. Az már úgymond a papok dolga. Innen van az, hogy míg egyik oldalról – okkal – keresztyén Európáról beszélünk, a másik oldalon kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a szekularizációban közölt világkép diadalmenetben vonult végig Európán és soha nem tapasztalt mértékben bomlasztotta szét a keresztyén üzenetben rejlő világképet. Nem mellesleg, pont ennek a folyamatnak a végeredménye a mai Európa uralkodó, s a keresztyénséget feladó világképe, amely - ne feledjük -, keresztyén talajon született. Szóval, igen, ragaszkodjunk hagyományainkhoz, ám még jobb lenne, ha tudnánk, hogy mi is ennek a hagyománynak a világképi jelentősége.

Innen nézve Húsvét ünnepe: nettó világnézeti provokáció. Ugyanis nem lehet annyival elintézni az ügyet, hogy a „keresztyének hite szerint”. A kérdés nem az, hogy mit hisznek a keresztyének, hanem az, hogy mi az igazság? Legalábbis a keresztyének számára. Nincs ugyanis olyan hit, amely nem hinne abban is, hogy amit hisz: igaz. Most akkor feltámadt, avagy nem támadt fel? Objektíve. A keresztyénség védelme mögötti valódi tét tehát nem pusztán identitásvédelem, hanem az a kérdés, hogy mit hiszünk a világról és az emberről. A Húsvét ma: provokatív állítás a kurrens valóságértelmezésre nézve.

A feltámadásról szóló üzenet ma azért provokáció, mert alapjaiban kérdőjelezi meg az uralkodó világképet, azt az általánosan bevett valóságértelmezést, amelyen a mai korszellem nyugszik. Ez a korszellem valamely rejtélyes oknál fogva képes volt elhitetni még kulturális keresztyének széles köreiben is, hogy az ember és a világ valósága megismerhető, s immár nincs szükség semmiféle külső viszonyítási pontra, értelmezési keretre, az emberhez képest valami többre, másra, tágasabbra ahhoz, hogy az ember jelensége megfejthető legyen. Nem kell olyan nézőpont, ahonnan az emberi jelenség egésze látható, ahonnan az emberi történelem egésze értelmet nyer, ahonnan szemlélve beszélni lehetne az emberi lét rendeltetéséről és végső jövőjéről. A feltámadás azért provokáció, mert az önbezárulásnak a szekularista-ateista mítoszát megkérdőjelezi, s egyenesen azt állítja, hogy semmi sem tudható meg az ember végső sorsáról az emberből magából. Isten nélkül az embert sem lehet érteni, s főleg nem lehet semmit sem mondani az emberi lét végső jelentéséről. A feltámadás az a nézőpont, ahonnan belátható a horizont, s ahonnan az ember úgy tekinthet önmagára, hogy nem kell belesüllyednie az idő értelmetlen szűkösségébe.

Ha tehát az a kérdés, hogy miért kell kiállnunk a keresztyénség mellett, akkor a válasz nem csak az, hogy a hagyományaink nélkül elveszünk, hanem az, hogy a keresztyén üzenet meghaladja napjaink szellemiségének hamis alapjait, azt a mítoszt, amely az aktuális embert magát tette a valóságértelmezés mércéjévé és normájává.

A szekularista ateizmus, tehát az az antropocentrikus folyamat, amely már nem a transzcendens felől értelmezte az embert, hanem az evilágit növelte transzcendenssé, azért bizonyult pusztítónak, mert az emberi létről való gondolkodás beszűkülését normatívnak állította be, s egy olyan zárt univerzumot hozott létre, ahonnan nézve a keresztyén üzenet abnormálisnak, provokációnak tűnik fel. A feltámadás ténye éppenséggel nem a valóság ellenére igaz, hanem pont fordítva, a valóságértelmezést helyezi új távlatokba. A keresztyén ember nem skizoid: nem a valóság ellenére hisz.

Valójában tehát nem az a kérdés, hogy a keresztyén üzenet hogyan védhető és igazolható (ez a mai tömegkultúra kérdése), hanem az, hogy keresztyénség nélkül tudunk-e egyáltalán valamit mondani az emberi lét végső kérdéseiről. Semmit sem. A keresztyén hagyomány megőrzése nem a hagyományért önmagáért fontos, hanem azért, mert ebben a hagyományban őrződött meg maga az üzenet Istenről, világról és emberről. Ebben az üzenetben vált a valóság egyáltalán megfogalmazhatóvá. S ez az üzenet ma azért provokatív, mert folyamatosan kikezdi korunk szellemiségének hamis és senki által nem igazolt alapjait.

Épp itt az ideje egy világnézeti fordulatnak, amely helyreállítja a keresztyén üzenet rangját, nem az „ősi juss” okán, hanem azért, mert központi témává teszi újra az emberi lét alapvető kérdéseit. Ennek a fordulatnak pedig az a tartalma, hogy megkérdőjelezi az ateista mitológiákat, s a zsidó-keresztyén hagyományban megőrzött üzenettel a létértelmezés horizontját nyitja meg újra. Na, ez a valódi világnézeti hagyomány, amelyben mindig is voltunk, s amelyben maradni is akarunk.

Áldott Húsvéti Ünnepeket mindenkinek!

Hozzászólások