Szombat reggelre 112-re emelkedett a pontosan egy héttel azelőtti tajvani földrengés halálos áldozatainak a száma, és öt felnőttet még nem találtak meg a Tajnan városi toronyház romjai között - számolt be a helyi média a városi kormányzat közleményére hivatkozva.
Pénteken több mint 30 holttestet emeletek ki a romok alól, köztük egy egymást ölelő fiatal házaspárt. A mentők a helyszíni beszámolók szerint könnyek között próbálták az egyetemistákat szétválasztani.Egymást ölelő házaspár holttestét emelték ki a romok alól - ma.hu
Bevallom férfiasan, első olvasatra megfogott ez a történet. Néhány percig... Addig, amíg meghatottságomat el nem nyomta valamiféle, a tömegkultúrával dacoló társadalmi hübrisz, vagy magasabb szellemi régiók hangja, hogy „ csak nem ezzel a szívszaggató, tragikus, de mégiscsak szentimentális bulvárhírrel akarsz előállni a Világvége-mellékletből, a Valentin nap előnapján, tehát egy minden bizonnyal tudatosan időzített médiatermékkel, amely ráadásul nem is eredeti...?” Így hát más témák után néztem, mondván, legyen közelebbi, valóságosabb, hétköznapibb, életszerűbb...! Végül aztán mégiscsak itt, az örök szerelem témájánál kötöttem ki és jutott eszembe egy-két történelmi emlékkép és néhány kósza gondolat...
Az első a „Valdarói szerelmesek”-nek nevezett, közel 6000 évesnek becsült régészeti lelet, amelyet Olaszországban, Rómeó és Júlia városától, Veronától 40 km-re találtak meg a régészek 2007-ben. Természetesen februárban, úgy hogy könnyen Valentin napi szimbólum lett Talján földön... Húsz évnél fiatalabb lányról illetve fiúról beszélünk, akik -bár nem tudni, miért is haltak meg- a lehető legszorosabban ölelkeztek össze, lábaik összefonódtak, kezükkel fogták egymást és egymás arcába néztek! A lelet különlegessége, hogy ebből a korból – a neolitikumból – eddig csak egyes- ill. tömegsírokat tártak fel, páros sírt nem. További érdekesség, hogy a tudósok – mind a mai napig – még a pontos, tüzetes vizsgálatok érdekében sem választották szét őket egymástól!
A másik – természetesen – Pompej! Bár a valdaróihoz hasonló „páros szobrot” – tudtommal – nem hagyott maga után a Vezúv, Kr.u. 79-ben, ifjabb Plinius leírásából tudjuk, hogy sokan így végezték, többek között egy módos, gazdag ember, aki a feleségével feküdt egy szobában, amikor betemette őket a lávahamu! Ennél sokkal fontosabb az az „örök pillanatfelvétel”, amit a városra zúduló 6-8 m vastag hamuréteg készített: Pompej kővé dermedt, s az ókor egy megkövült darabjaként hűen tükrözi azt a világot. Azt, hogy hogyan dolgoztak és pihentek, ittak és ettek, gyűlöltek és szerettek, éltek és haltak meg! A „múzeumváros” ma a világ egyik leglátogatottabb turisztikai látványossága, s mint egyedülálló kultúrtörténeti emlék, a világörökség része!
A következő, egy már XX.sz.-i történet a családi archívumból, apám mesélte... Volt egy módos református gazda-fiú, aki beleszeretett egy katolikus cselédlányba... Természetesen a szülők ellenezték a fiú rangon aluli szerelmét, s az apa megmondta, hogy ha komolyak a szándékai, akkor elmehet ő is cselédnek, egyben búcsút inthet az örökségnek! Egyik éjszaka az apa megébredt. Rossz előérzete támadt. Első pillantásával a levente-puskát kereste – hiába... Aztán a szőlőhegyi pince kulcsa sem lógott a szokott helyen... Kimentek a pincéhez, ahol már holtan feküdt egymás mellett a két szerelmes. A fiú zsebéből előkerült egy levél, az apjának írta: „Drága Apámuram! Elszegődtem béresnek, négy szál deszka a bérem...”
Végül néhány mai, mindennapi gondolat és nem mindennapi kérdés – mindezek tükrében. Itt van ez a Valentin nap, ez a média által mesterségesen felfújt, rózsaszín, bóvli, szerelem-lufi... Súlytalan... Értéktelen... Komolytalan... Persze, nem bántani akarom a mai „valentinos” nemzedéket, némi malíciával akár azt is mondhatnám, hogy inkább egy ilyen divathullámnak legyenek áldozatai, mint egy halálosan komoly szerelemnek... Vagy...?
S mi a helyzet, velünk, a „nem mai gyerekekkel”? Érdemes végig gondolni: Ha az a bizonyos „nagy kéz” most megnyomná a „végzetes pillanatmegállító gombot”, mennyire lennénk-feküdnénk egymás mellett? Akár abban az értelemben is, ahogy Pilinszky írja az Életfogytiglan c. versében: „Az ágy közös. A párna nem.” Nos? Milyen világok, „roppant jeges űr”.ök (Tóth Árpád: Lélektől lélekig), kulturális, érzelmi és lelki szakadékok választanának el bennünket egymástól? Milyen leleplezések miatt kellene szégyenkeznünk? Mit mondanánk a szándékosan kétértelműen elküldött sms-ekre? Arra, amikor lelkiismeret-furdalás nélkül behúzódunk a liberalizmus korszellemének vastag és „kit érdekel, hogy átlátszó”-takarója alá...? Arra, amikor romantikusnak és szentimentalizmusnak bélyegzünk minden, a fentihez hasonló hírt, csak hogy a magunk kiszáradt, kiégett, kihalt vagy éppen megkövesedett szívügyeiről eltereljük a figyelmet?
S egy utolsó kérdés: Láthattuk, hogy a tajvani földrengés és a Vezúv lávája mit hagyott maga után, de vajon a XXI. század radioaktív hamuja és digitális hulladéka – átvitt értelemben – mit őriz meg majd a mi világunkból, életünkből – és szerelmünkből...?