Egy a talibánok által elfogott misszionáriust hetekig kínoztak fogva tartói, ám a férfi minden szenvedés ellenére csak annyit mondott, hogy megbocsájt, és imádkozik kínzóiért. A csoda pedig megtörtént, kínzója könnyek között tért meg. És valahogy az egész pakisztáni keresztény gyülekezetre ez a hozzáállás a jellemző: minden félelem, fenyegetés és erőszak ellenére büszkék hitükre, templomaik telve vannak, a gyermekeket születésüktől fogva a gyülekezetekbe szoktatják. És bár hozzánk képest mérhetetlenül szerény és nehéz körülmények között élnek, mégis alapvetően boldogok, hálásak és derűsek.

Egy pakisztáni keresztény nő üzenete az európai keresztényekhez kotoszo.blog

"Ezzel ellentétben itt Európában, ahol viszonylagos jólétben és békében élünk, valamiféle szomorúság és levertség ül ki az arcokra, gyönyörű templomaink konganak az ürességtől, vagy ha látogatja is gyülekezet, a tagok inkább idősek, gyermek pedig elvétve akad egy-egy istentiszteleten, misén. Miért nem viszitek templomba a gyermekeiteket?"


"egyre sűrűbben fordulnak hozzá európai nők azzal a kéréssel, hogy imádkozzon lányaikért, akik muszlim férfihoz készülnek feleségül menni, keresztény vallásukat pedig elhagyják. Aztán egy-két év múlva, ha gyermek születik egy ilyen családba, a muszlim szokások szerint a férfihoz tartozik és nem keresztény, hanem muszlim lesz belőle. Nincsenek gyökereitek – mondja Yasmen."

Az elmúlt idők tapasztalata ez nálunk is. Beszélgetek a gyermekekkel a hittanórákon. Gyertek istentiszteletre vasárnap. Jön is a válasz. Születésnap lesz. Nem érünk rá. Vásárolni, dolgozni, kézilabdázni, kosarazni megyünk. Nézem őket és bennem valami erő kezd dolgozni és tombolni. Már-már elkezdem kiosztani őket, mikor rájövök, hogy nem tehetnek igazán semmiről. Mert tovább beszélgetve kiderül, hogy nem engedik el, de el sem hozzák. 

Persze kérdezem, hogy telt a hétvége. Játszottunk, aludtunk, utaztunk, dolgoztunk. Hordozzák szüleik életét. Ilyenkor elszégyellem magam. Valóban jólétben élünk, de ennyire. Istenre nincs szükségünk. 

Beszélgetek a szülőkkel is. Kérem hozzák el a gyermekeket, vagy engedjék el. Ha kell értük megyünk, vissza is visszük. Nem akar, mondják. Mondom a kereszteléskor megfogadták, hogy hozzák, segítik, a gyülekezetbe is. Ilyenkor zavart mosoly. Tudom, hogy fogalmuk sincs. Persze ez ellenünk szól, hogy akkor, hogyan lett megkeresztelve az a kicsi, ha ilyen a szülője. Fogjuk a kezüket, vezetjük is őket és egy adott pillanatban, mikor istentisztelet kontra foci, kézi, kosár stb... lesz, akkor a legtöbb esetben a sport nyer és minden egyéb is.

De nem csupán az istentisztelet áll ilyen rosszul. Szervezünk túrát, játékos délutánt, családi napot, játszóházat, kézműves foglalkozást. Arra sem jönnek el annyian, amennyien megígérik. Sokszor elfelejtik, elveszítik az értesítőt. Valószínűleg ez település és külső körülmény függő is.

A hit többé nem egzisztenciális kérdés. Mondhatnám a Sátán jól dolgozott. Az emberekben beérett a konkoly vetése. Mint Jézus példázatában, amikor eljött az ellenség és konkolyt vetett a búzába. Nem lehet nagyon mit csinálni. A legjobban az zavar, hogy református (de ezt látom más felekezeteknél is) családok, akár istentiszteletre járóknál is ez történik. Hit nélkül, öntudat nélkül, ha választani kell hálaadás, istentisztelet és bármi egyéb között (ami hasznot hoz anyagilag, vagy szórakozás), csuklás nélkül a bármi egyebet fogják választani. 

Beszélgettem többgyermekes, magát reformátusnak valló emberrel. Ő a papok miatt nem jár semmilyen alkalomra. Rossz emberek. Sok a pedofil, pénzéhesek, csalók, lopnak. Szóval megy a régi propaganda minden szinten. Az istentisztelet rossz, a szolgálók rosszak. Isten rossz. Tagadás minden szinten és közben azt mondják, hiszek Istenben a magam módján. 

De amikor temetés, esküvő, keresztelő "kell", akkor megkeresik azért az egyik templomot meg "kiszolgáló" személyzetet. Mondjuk már templom se kell. Az egyszerűség kedvéért elmegyünk egy jó, nívós helyre és ott házasodunk, majd oda elhívjuk a papot is, mert a kalapra kell még rozmaring is. A templom meg unalmas, esetleg nem is szép. Nem akarunk égni a menő rokonság előtt. Persze vannak templomok ahol komoly összegért is hajlandók házasodni, mert az trendi. 

Nem lehet, hogy mi is tehetünk erről? Nem mondtuk el a gyermekeinknek, hogy miért fontos ez. Nem tettünk semmit, ami tőlünk nagyobb áldozatot követel. Nem lehet, hogy nem kellene kiszolgálni az emberek öntörvényű hitetlenségét? Nem lehet, hogy nemet kellene mondani  az emberek Istent megtagadó ámde időnként szirupos művallásosságára? Nem lehet, hogy imádkoznunk kell ismét a Lélekért? Nem lehet, hogy segítségül kell hívnunk ismét Istent? Nem lehet, hogy legalább nekünk ismét tiszta és teljes szívből kell szeretnünk a mi Urunkat?

Olvasom a pakisztáni keresztyén testvérünk szavait, ahol minden egyes istentisztelet hitvallás és akár súlyos következménye is lehet, mégis vállalják, vallják. 

Igen, hit nélkül nem megy. Igen, áldozat nélkül nem megy. A kérdés jogos. Miért nem viszitek templomba a gyermekeiteket?

Jó lenne, ha lenne rá válasz. Valami igazi. Nemcsak szó, hanem egy pillanatnyi megállás, szembenézés. Miért is? 

"Nincsenek gyökereitek."

Amikor megszakítottuk a hitünk közösségben való megélését ( mondván a magam módján, otthon vagy akárhogy hiszek), akkor a következő generáció gyökereit vágtuk el. Megfosztottuk őket Isten kegyelmétől, a jövőtől. Hogyan növekedhetne valami, ha nincsenek gyökerei?

Hozzászólások