Lubics Szilvia saját honlapja szerint Hahóton fogorvos, három gyerekük van, ő pedig 2003 óta hobbi szinten fut. 2006-ban fordult az ultramaratonok felé, az Athén-Spárta versenyek mellett többszörös országos bajnok 50 és 100 kilométeren, illetve győzött 6, 12 és 24 órás versenyeken. Nyert már Ultrabalatont és Duna-menti szupermaratont is.
Orbán példaképe nem tudta, hogy példakép - hvg.hu
Mennyien örülnek majd otthon, ha megcsinálom! Amit a célegyenesben éreztem, kívánom, mindenkinek élje át.
Persze, hogy tudtam, ki az a Lubics Szilvia, hiszen emberfeletti teljesítményére én magam is felkaptam a fejem. Talán sokan emlékeznek, ő az a három gyermekes hölgy, akit Orbán Viktor miniszterelnöki évértékelőjében példaképeként említett. És igen, ő az, akit a beszéd után a hvg.hu megkeresett azzal a nyilvánvaló provokatív kérdéssel, hogy szimpatizál-e a miniszterelnök politikájával.
Még mielőtt nekikezdenénk, felejtsük is el a politikát, a példakép jól válaszolt, hiszen semmi kedve nem volt lesüllyedni a mindennapi csatározás és sárdobálás mélységeibe: jó érzés, megtiszteltetés, de annyi dolga van, hogy nem ér rá foglalkozni a politikával.
Lubics Szilvi politikai állásfoglalása helyett engem sokkal jobban érdekel vele kapcsolatosan az a kérdés, amin egyébként azóta gondolkodom, hogy hallottam felőle. A kérdés egészen konkrétan az, vajon miért fut? Mi motiválhatja, hogy minden reggel nekiinduljon a hosszú kilométereknek, mi ösztönözheti, hogy a „mezei” maratoni táv helyett ultrafutó legyen, körbefussa például a Balatont, vagy lefussa az Athén és Spárta közötti távolságot, vagyis megtegyen olyat, amelyre valóban csak kivételes elhatározással és odaszánással képes az ember?
Kezdjük az egészet az alapoktól, vagyis induljunk ki abból, hogy valójában mi is a futás. Szerintem a futás nem egyszerűen egy szabadidős elfoglaltság, hanem egy életforma. Azaz nem úgy működik (pontosabban: úgy nem működik), hogy szombat délelőttönként, vagy péntek esténként lemegyünk kocogni, majd pár kör, néhány kilométer megtétele után megyünk is haza. Kezdésnek persze ez sem rossz, különösen akkor, ha abszolút a nulláról kezdi valaki. Ám futni ennél sokkal többet jelent: csak az képes ugyanis hosszú távot megtenni, aki a hozzáállását, a mindennapjait ennek rendeli alá. Az étkezését, a pihenését, az időbeosztását. Időt kell szánni rá, gyakorolni kell, újra és újra nekiállni. Ehhez persze elhatározás, bátorság, kitartás kell, odaszánás, sőt: hit. E nélkül nem lesz az ember soha, soha futóvá.
Hogy miért fut Lubics Szilvia? Nyilván erre a kérdésre ő tudja a legpontosabb választ. De nyilvánvaló, hogy egy futó elsőként azért fut, hogy legyőzze önmagát. Mert jó dolog önmagunkat legyőzni. Nagyszerű érzés sok-sok kilométer, hatalmas távolság után hullafáradtan a célba érni, és elmondani: megcsináltam! Elértem a kitűzött célt, legyőztem a fáradtságot, legyőztem a kételyt, a kishitűséget, legyőztem a „semmi értelme” hozzáállást. Volt értelme: mert győztem.
Aztán nagyszerű érzés azért futni, mert ezáltal örömöt okozhatok másoknak. Ő is ezt írja: mennyien örülnek majd otthon, ha megcsinálom! Valóban, a tudat, hogy mások szurkolnak, szorítanak értem, hogy teljesítményemmel másoknak örömöt adhatok, hitet, reményt a küzdelmekhez, hihetetlenül doppingol minden futót – valahogy úgy, mint ahogyan egy tele templom, egy nyitott, lelkileg éhes közösség doppingol egy lelkipásztort.
Szóval futni önmagamért, futni másokért. Lélekemelő mindkettő.
Ám van még valami, szerintem ez a csúcsa minden cselekedetnek, futásnak ugyanúgy, mint bármi másnak. Valódi jutalom, igazi kegyelmi ajándék.
Amikor azért futsz, mert ezáltal Istennek szeretnél örömöt okozni. Futsz, és látod, hogy Isten gyönyörködik benned, örömét leli abban, amit teszel. Futni, Isten dicsőségére –ez a felismerés az egyik legnagyobb ajándék, amit kaphatunk.
Milyen felemelő lenne minden nap eljutni idáig! Valahogy úgy, mint Eric Lidell, valahogy úgy, mint Pál apostol. Ez ám az igazi győzelem.
