Elkészült a Nissan Juke-R első szériapéldánya. Néhány részleten ugyan változtattak időközben, de a lényeg ugyanaz: a békapofa mini-terepjáróba a GT-R hajtásláncát operálják. Két Ferrari áráért.
Azt gondolnánk, hogy az autók világa racionális. Ütős külső, tartalmas és praktikus belső, megfelelő teljesítmény, amit a pénz mértéke a márkák és felszerelések közt dönt el. Ezek lehetnek aztán státusz szimbólummá vagy éppen a mindennapok dolgait megkönnyítő praktikummá. Így alakultak ki a tömeg-márkák, a prémium autók csoportja, a sport, extrém és más réteg igényeket kielégítő szegmense ennek az iparágnak.
Amikor márka neveket hallunk, s valljuk be, hogy legtöbben odafigyelünk, mert életünk része az autó, egyben kategorizálunk is. Az autó teszi az embert. Legalábbis a mi tájainkon. Vannak márkák, típusok, amelyekhez mesterségek, foglalatosságok rendeltettek hozzá, mint a kerek lámpás Zsigához utánfutóval, amivel sok fémet szállítottak be átvevő telepekre. Az idők változásával ezt a szolgálatot W124-es Merci vette át, s talán máig is hűségesen húzza az igát a stuttgarti leszármazott. Aztán jött a „mi autónk”, első generációjával kisöpörte másfél évtized alatt a keleti ipar vívmányait egy olyan rétegből, amelyik korábban egy fél életet áldozott az álom négykerekű megszerzésére.
Tehetős emberek más kategóriákban gondolkoztak, státusz szimbólumokban. Néha meglepő, hogy vannak, akik lefele vagy felfele átlépték és átlépik ezeket a határokat. A lefele valamiféle racionalitást takar, a felfele talán valamiféle kompenzációt. Bár nehéz ennek lelki hátterét felfejteni, hiszen az autó megszerzése birtoklása legalább annyira érzelmi, mint értelmi döntés.
Megjelent a Nissan Juke városi mini terepjáró, a többségnek garantáltan egy kifejezetten ronda kinézetű verda, ami épp ezért figyelemfelkeltő. Résmodellnek se tennénk rá tétet. És gondol valaki egy nagyot, kihoz belőle egy egyedi építésű, brutál teljesítményű darabot. Megfuttatja nagy reklámkampánnyal. S miközben ez fut az arab félsziget valamelyik forró aszfaltján, megkívánják többen is. A szörnyecskét. És kérnek belőle. De a világ egyik legdrágább sportkocsijának, egy Ferrarinak kétszeres áráért! Ki érti ezt?
Az irracionalitások adják az élet ama különlegességét, amely néha belekavarnak a szépen felépített rendbe. Ez akár pozitív üzenet is lehetne a keresztyénségnek. Nincs sematikus gondolkodás és a felvilágosodás minden állításával szemben az érzelem nem ritkán előtte jár az észnek. Ez pedig hatalmas esély egy új létértelmezésre. Hiszen ha az irracionális igénye belül születik meg, hogy a szokatlant tegye az élet részévé, úgy esély van a berögzöttség meghaladására. Ez pedig új gondolkodási esélyt kínál. Umberto Eco – aki nagyon okos ember - nem esztétikai kategóriaként írta meg a szépség és rútság kultúrtörténetét, hanem antitézisként, mert egymás nélkül egyik sem értelmezhető. Az érzés pedig, mint a Juke példája mutatja, felül tudja írni ezeket a kategóriákat is.
Aki ezekre a viszonylagosságokra nyitott, nem járhat úgy, mint az egyszeri vendéglős a zalai parasztemberrel. Történetét dédunokája mesélte. A régi világban állatokat hajtott egy stájerországi vásárra a tehetős nagyapa. Úgy harmadnapon immár állatok nélkül falubelijével jött hazafelé. Mivel magyar ember volt, hazafelé az első magyar nagyváros egyik legelőkelőbb vendéglőjébe tért be úgy paraszti ruhában, három nap fáradtságával. Várják, várják a kiszolgálást, hát körülöttük már mindenkit megkérdeztek, de őket nem. Úgy félóra után benyúlt a nagyapa a kebelébe, s kivette a disznóhólyagból készült bugyellárist, tartalmát az asztalra önti. Ötven arany volt benne. Majd komótosan el kezdi visszarakni egyesével az érméket. A vendéglős megrőkönyödik a sok pénz láttán, siet az asztalhoz. Akkor odaszól hangosan a parasztember a falubelijének: úgy látszik, az én gyenge pénzem nem kell itt senkinek, és a bugyellárist kebelébe csúsztatva felálltak az asztaltól.