Isten nem gyűlöli a világot, azt csak egyház teszi.„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16.) – azt mondják egyes írásmagyarázók, ez a mondat a Biblia szíve. Mennyire menő lenne már, ha ez a szív dobogna hallhatóan a keresztény egyházban! Egyháztagként mondom: a gyökeres változáshoz, amely nélkül az egyház rövidesen értelmét veszti, nem valami új  tan beemelése szükséges, csupán  az, hogy felfedezzük és magunkhoz  öleljük a régit, az eredetit, amit, illetve akit elhagytunk: Krisztust.

A keresztény dzsihádról –hvg.hu

Amikor meghökkentőnek szánt egyházi publicisztikát olvasok, amelyben különös módon kioktatják „az egyházat” – mint valami elvontságában misztikus jelenvalót – önmaga lényegéről, eszembe jutnak azok a történetek, amelyeket többgyerekes anyukák mesélnek, akiket gyermeknélküli védőnők oktatnak a gyermeknevelés rejtelmeire. S ilyenkor előkeresek régről ismert vagy még élő arcokat, akik néha szórvány falusi létben prédikátorként vagy hűséges egyháztagként a világgal perelve olykor, vagy éppen azonosulva, valami módon mégis konok hűséggel élték az evangélium igazságait. Nem tökéletesen, nem hibátlan szeretettel, s talán nem is mindig kifogásolhatatlan erkölcsiséggel, de hűségesek próbáltak maradni abban, ami nekik adatott.

Ma került földi porsátora a bajánsenyei papi sír-sorba az „Őrség püspökének”, Papp Vilmosnak, egykori bajánsenyei lelkipásztornak, aki pesti aszfaltbetyárból lett nemcsak Krisztus rendíthetetlen szolgája, hanem a végeken otthonra találó hitvalló. Élete és szolgálata nagyobb részében alkalmatlan időben lett azzá, aki lett: egyházához és népéhez hű szolga, Pályaképét, tudományos és publicisztikai munkásságát megrajzolták a nekrológok, tizennyolc kötet, több mint ezerháromszáz nyomtatásban megjelent cikk.
Legjelentősebbnek mégis azt a hangyaszorgalommal összegyűjtött öt kötetet lehet tartani, amelyben a 20. század diktatúrái református egyházi áldozatainak vázlatos életsorsait rajzolja meg. Ez az öt kötet csendes válasz a hangoskodóknak. Az egyházat kioktatóknak. Csendes válasz, mert nem tudják azok, akik most harsognak, hogy mit jelentett ellenőrzőponttól ellenőrzőpontig kitartani, hogy egy megfélemlített néptöredék, az őrségi reformátusság megtizedeltjeihez a legnehezebb időkben is eljusson az evangélium. Az igazságot nem elég tudni, konokul képviselni már sokkal nehezebb. S közben megszeretni a földet, a népet, amelyik felvállalni nem merte, felejteni pedig nem tudta évszázados örökségét. Mindig voltak olyanok, akiknek fogai közé kellett visszagyömöszölni a szót, s ha nem sikerült, visszaverték a fogakkal együtt a kor pribékjei.
Ma a nagy megtérők nagy megtéréseiről hangos a világ, szesz és szex-mániákus celebek, drogos rock zenészek, hangos istentelenek, percemberke politikusok és közszereplők nagy vallomásai ámulatba ejtik a világot a Krisztus szabadító szeretetéről. Ami bizonyára igaz és helyénvaló.
De én valahogy nem tudok szabadulni a csendes hitvallók, az alkalmatlan idők konokjainak hűségétől. Akik átmentették a hitelességet. Akikre hangosan kellene hivatkozni. Akiknek életét el kellene mesélni, visszahozva a közösségi tudatba.
Végső földi nyughelyüket sem panteonok jelölik, csendes falusi temetők lombsusogásai vigyázzák álmaikat, míg szól a trombita a végső riadóra.
S majd Krisztus előtt fölösleges lesz minden szó, minden harsogás. Ő ismeri az övéit itt, ismerni fogja odaát is. Akik küzdöttek a "szent háborúban". És nem futottak meg.

Hozzászólások