A klasszikus temetkezés lassan kimegy a divatból. Illetve nem is olyan lassan, a budapesti lakosság körében már ritkaságnak számít, hogy valakit hagyományos módon egy koporsóban elföldeljenek, pedig a nem is olyan régen még a családok nagyobb része irtózott a hamvasztás gondolatától. Ráadásul a sírhelyek utólagos megváltására is egyre kevésbé hajlandóak a rokonok, így egyre többször előfordul, hogy a halottat 25 év után kirámolják végső nyughelyéről. Mi lesz így, hamarosan be is csukhatjuk a temetőket?

Vége már a temetkezésnek is? – index.hu

Ha lenne emésztő rendszere az online médiának, valószínűleg elhányná magát attól az írástól, ami halottak napjára megjelent az indexen, stílustalanul monogrammal ellátva, név nélkül. A megjelenés időzítésének etikátlanságáról már nem is beszélek. Belegázolni emberek százezreinek érzésébe épp akkor, amikor emlékeznek, régi sebek szakadnak fel és emlékek járnak vissza, merthogy az egész írás nem szól másról, mint a halál megfizethetetlenségéről, a temetés költségeiről meg a kegyeleti lehetőségek mihamarabbi megsemmisítéséről.

Kétségtelen, hogy vannak helyzetek, amikor a temetés is pénzkérdés és egyetlen cél vezérel embereket, hogy hogyan lehet minél olcsóbban megúszni. De nem találtam arra nézve adatokat, hogy Magyarországon ma ez a többség helyzete lenne. Bár változóban vannak a szokások, a családok többségében még mindig a végtisztesség alkalma és kötelessége a temetés.
A temetés elsősorban nem anyagi kérdés, hanem érzelmi érintettség. Évezredes hagyománya van a temetkezésnek, ebben a kultúrában, amiben mi élünk egy tiszteletadási jellege is. A temetés nem puszta gazdasági számítás, hanem számvetés mindenekelőtt egy lelki és szellemi örökséggel. A legújabb időkig fel sem merült ennek megkérdőjelezése, míg meg nem jelentek a „hiénák”, a magán temetkezési vállalkozások tisztességtelenebbjei, akik az árat, a pénzt tényezővé tették a földi élet lezárásakor. Példákat tudnék ide hozni az 1990-es évekből, ahol az addig ténykedő állami vagy önkormányzati cégek konkurenciájaként megjelenve olyan dolgokra voltak képesek, amitől egy temető lelkész gyomra vagy felfordult, vagy befelé sírt, mondjuk egy gyermekét elvesztő család „kizsigerelésén”. Aki sokat beszélget gyászolókkal, az ismeri azt az érzelmi kiszolgáltatottságot, amit gusztustalanul meglovagolva pénzre fordítanak a modernitás halállovagjai. És azért tehetik, mert nemcsak a tudatból veszett el temetkezés hagyománya, hanem a végtisztességtétel keretei is elvesztek alig egy évtized alatt még a hagyományos vidékeken is. Már nem egy közösség áll egy-egy veszteség feldolgozás mögött, hanem magára maradtam az egyéneire széthullott család vagy magányos személyek. Ennek ellenére ragaszkodnak az emberek a halottak tisztességes elhelyezéséhez és rá is szánják a megfelelő összeget. Két okból is. Az egyik, hogy nagyon sokan még életükben gondoskodnak a haláluk költségeiről, a hátramaradottakra tehát nem hárul anyagi teher, csak az amúgy is szükséges utánjárással kell vesződniük. Ami marad, talán anyagi többlet az öröklés révén. A másik, hogy a családi kötelékek mégiscsak érzik azt a felelős szeretetet, amellyel tartoznak az elhunytaknak, akiktől nemcsak anyagiakat, hanem egyebet is örököltek. A halálban különös emberi érzések törnek elő. Egyike azon alkalmaknak, ahol a rokonok még összejönnek.
Koporsó vagy hamvasztás? Ma már gyakorlati és anyagi megfontolás együttese, kevésbé hitbeli meggyőződésé. Illetve épp a hitbeli meggyőződés az, amely kérdéssé teszi a hamvasztás elfogadását. Érdekes, hogy a keresztyén egyházakban erre nézve nem alakult ki komoly teológiai vita, legalábbis olyan szinten, amely eligazítást adna, amennyiben valakiben ez kérdésként merül fel. A keresztyén hívek személyes meggyőződésére, illetve a korszellem halálhoz való viszonyulására van bízva a kérdés. Pedig a teremtés rendjén a test Isten „formálása”, amit teljessé azzal tett, hogy önmaga lelkéből adott. Isten nemcsak testet alkotott, hanem személyiséget, egyediséget adott az embernek. Az Újszövetség arról beszél, hogy a test a Szentlélek temploma, Pál egyenesen arra bíztat, hogy a hívők testüket és lelküket is őrizzék meg szentségben és tisztán az örök életre. A keresztyén teológia a halálban annyira az üdvösségre koncentrál, hogy elfelejtette az egész ember romlandó részének, a testnek az etikai dimenzióit. A feltámadást egyértelműen testi feltámadásként írja le az első korinthusi levélben Pál apostol. Ha ez nem csak a korinthusiaknak a problémája, hanem egyetemes kijelentés, és Isten a feltámadás után is a testi teremtettségnek valamifajta beazonosítható személyiségét átviszi az örökkévalóságba, ugyanis Isten nem semmisíti meg az egyediség, egyszeriség személyiségjegyeit, akkor miként lesz felismerhető, ha genetikai mivoltában is megsemmisíti egy krematórium az ember testiségének minden felismerhetőségét? A koporsós temetés nemcsak pénzkérdés, hanem hitkérdés is a bibliai kijelentés fényében, ahol a hamvasztás nem igazán védelmezhető.
És van az európai kultúrában még egy a hamvasztásra árnyékot vető etikai viszonyítás, nevezetesen a második világháború krematóriumainak borzalmai. 1946-ban Nürnbergben még nemzetközi bíróság elé állítják azokat, akik egy rendszer nyomait krematóriumokban próbálják eltüntetni. Ez az elemi borzalom néhány évtizeddel később társadalmi elfogadottságra tart igényt, mint a humanizmus egyik költséghatékony rendezése egy befejezett földi életnek.
Mi marad utánunk? Amennyiben a hamvasztás végleges elfogadottságot nyer és az emberi test olyan mérvű megsemmisítése következik be, amely semmifajta nyomot, beleértve a genetikait (!) se hagy maga után, mi marad erről a korról az utókorra? Vagy az az önteltség van a háttérben, hogy 20- 21. század embere mindent rögzített önmagáról és örökkévalóság számára meg tudja őrizni. De ez azt is jelentheti, hogy a modernitás embere leírta és ki is szeretné írni önmagát a történelemből.
A hamvak szétszóratása után, nyomok, temetők és nemzeti kegyhelyek nélkül megszűnik a jog és a lehetőség az emlékezésre. Van-e joga és van-e erkölcsi alapja a történelemben eleddig legnagyobb vagyont felhalmozott nyugati kultúrának  halottainak nyomát eltüntetni, s ami még kényesebb kérdés, az utánunk jövő nemzedéket megfosztani a személyes emlékezés lehetőségétől? A történelem folytonosságától?
Egyértelműen: nincs. Mert a halál nemcsak a személyes élet, hanem a történelem része is.
 

Hozzászólások