CHUCK MCCARTHY, EGY LOS ANGELES-I FÉRFI EGYSZERŰEN AZT TALÁLTA KI, HOGY EMBEREKET FOG SÉTÁLTATNI.
Eredeti foglalkozását tekintve színész, és azért indította el vállalkozását, hogy egy kis plusz pénzt keressen. Elsőre a kutyasétáltatás ugrott be neki, de nem akart kutyaszart szedegetni, ezért inkább áttért az emberekre. Mármint a sétáltatás terén. Az elején még csak viccként gondolt az egészre, de aztán beindult az üzlet, és egyre komolyabban vette, amit csinál.
És hogy igazából mit is csinál?
EGÉSZ EGYSZERŰEN ELMEGY AZ EMBEREKKEL SÉTÁLNI. KÖZBEN BESZÉLGET VELÜK, ÉS ENNYI. A DOLOG VARÁZSA PONT ABBAN REJLIK, HOGY NINCSEN SZÓ SEMMILYEN VILÁGMEGVÁLTÁSRÓL, SZIMPLÁN TÁRSASÁGOT AD A GYALOGLÁSHOZ.
Tudom... Nekem is az volt az első gondolatom, hogy ez már megint agy agyament amerikai marhaság... Meg hogy újabb példa, hogy mennyire beteg világban élünk... Ahol jólétükben már nem tudnak mit kitalálni az emberek... És az is biztos, hogy amire van pszichológiai, társadalmi igény, az előbb-utóbb létre fog jönni, magát legalizálva működni fog, sőt, egyre inkább terjed, bármennyire is bizarrnak tűnik első olvasásra-hallásra-ránézésre...
Erről a sétáltatásról egyébként azt gondolom, hogy ha levesszük róla a -tat műveltető képzőt, az üzleti jelleget, illetve azt, hogy ez egy foglalkozás, vállalkozás lehet, akkor még vállalható is... Tény, hogy annak, aki (társas) magányban és / vagy a maga kis virtuális világában él 0-24-ben, annak jó időnként kimozdulni, akár ilyen szervezett keretek között... Merthogy ilyenkor azért új ingerek érik az embert... Aztán az is „tudományos” megállapítás, hogy mozgáskor aktivizálódó idegpályák több olyan emléket „szabadítanak fel”, több olyan dolgot hoznak elő, ami egy sima, asztal melletti, négyszemközti beszélgetésnél bennünk maradna... Ismerek egy középkorú hölgyet, aki társkeresős időszakában az első randevúra -kávézgatás, vacsora és egyebek helyett...- tudatosan egy kiadós sétára invitálta partnereit...Azt mondta, jó szűrőnek, tesztnek bizonyult. Sokan már az elején „elvéreztek”, a punnyadtak, tespedtek, lusták, kényelmesek, akaratgyengék... Sőt, kicsiben akár a lehetséges közös életutat is lemodellezheti ill. előrevetítheti egy ilyen ismerkedős séta, hiszen több információt kapunk a másikról, vezethetőségéről, alkalmazkodó képességéről, rugalmasságáról, figyelmességéről, kitartásáról, stb, mintha csak egy helyben ülnénk...
Embersétáltatás... Ha ilyen, vagy ehhez hasonló cikket olvasok, mindig meglódul a fantáziám... Mi jöhet még...? Mit lehet még kitalálni...? Már gyermekkoromban hallottam olyan „foglalkozásról”, hogy embermeghallgató... Ezt is Amerikában (hol máshol?) egy pszichológus találta ki, hogy „1 dollárért meghallgatom fél óra hosszat...” És bármit elmondhatnak neki... Ő semmire nem reagál, nem válaszol, nem beszélget, nem ad tanácsot, csak hallgat...
Aztán lehetne ilyen vállalkozás is, hogy embersimogató... Ha már Mc Charty úrnak a sétáltatáshoz a kutyasétáltatás adta az ötletet, akkor a főként a városi gyermekek között egyre népszerűbb állatsimogatás (tapi-zoo...) mintájára nem kizárt, hogy egyszer majd valaki(k) ebből fog(nak) meggazdagodni, vagy legalábbis eléldegélni... Merthogy azt Gary Chapman öt szeretetnyelves könyvéből, elméletéből mindannyian tudjuk, hogy szeretetünk kifejezésének mennyire fontos eszköze lehet a testi érintés, simogatás... Amely egy elemi üzenet arról, hogy nem vagy egyedül... Kapcsolódsz hozzám... Egy test és egy lélek vagyunk, összetartozunk...
Vagy: Emberátölelő... Igen, eszembe jut egy újabb amerikai pszichológusnőnek, terápeutának, Virginia Satirnak a bulvárvilágot is bejáró „forradalmi” tanácsa: „Napi négy ölelés kell a túléléshez, nyolc a szinten tartáshoz és tizenkettő a gyarapodáshoz...” (Mondjuk azért arra kíváncsi lennék, hogy mennyi vállalkozó ember lenne erre a „munkakörre”... Akik válogatás, fenntartás és előítélet nélkül mindenféle embert képesek beengedni az intim zónájukba, aurájukba és átölelni, akárcsak egyszer is...)
Azt hiszem, ez az egész embersétáltatós, -meghallgatós, -simogatós- és átölelős történet végül is nem szól másról, minthogy szeressen már valaki...! Ha kell, fizetek, csak legyél velem, mellettem...! Azért megnyugtatásképpen hadd írjam le azt a reményteljes meggyőződésemet, hogy lehet „hagyományos, emberi módon”, érdek, pénz és külső segítség nélkül is szeretni a másik embert... Befejező példaként hadd hozzak egy vallomást Balogh Boglárka: Az ezerarcú föld c. könyvéből, egy, már 80 fölött járó baszk hölgy szerelmi vallomását, férjéről, akivel 62 éve élnek boldog házasságban: „Ami szerelmünk titka Sebastiannal az, hogy mielőtt hozzámentem, akkor tényleg eldöntöttem, hogy bármi történjék is, mindvégig kitartok mellette. (…) Azért tartottam ki, mert ez volt a döntésem, amikor felébredtem mellette nap mint nap, amikor szerelmesek voltunk, vagy hazudtunk egymásnak, vagy keserűséget okoztunk a másiknak. És akármi történt, én újra és újra őt választottam, ő pedig engem, mert a hűséget, mint a járást vagy az őszinteséget, meg lehet tanulni, aztán ismételni kell. Ez a szerelem, tudja? Amikor kitartunk egy örökösen változó ember mellett, egy örökösen változó kapcsolatban és egy örökösen változó világban, addig, amíg hazugság nélkül azt tudjuk a másiknak mondani, hogy szeretlek...” Ja, a legfontosabbat majd' elfelejtettem mondani Mártáról és Sebastiánról: vacsora után, lefekvés előtt, pontban 9 órakor, minden áldott este fogják magukat és sétálnak egyet San Sebastián városában, ahol élnek... Ha esetleg nagyon fárasztó a séta (sétáltatás...?), akkor beülnek egy pohár vörös borra valamelyik bárba...