Egy olyan különleges kirándulóhelyre invitálunk benneteket, amely akár közismert is lehetne, hiszen itt van az orrunk előtt, mégis szinte ismeretlenül, csendesen bújik meg a bakonyi erdő mélyén. Kutyával ideális kirándulóhely.

 „Gyilkos-tó” a Magas-Bakony mélyén - kirándulás kutyával kutyabarat.hu/hirek

Ezt a varázslatos helyet nem jelölik a térképeken, és a turistautak is - egyelőre - elkerülik. Jobbára csak az erre felé élők ismerik, vagy híre talán szájhagyomány útján terjed. Nevét nagytestvéréről az Erdélyben található Gyilkos-tóról kapta. 


Olvastam még márciusban a cikket és érdekelt is, de a különböző események elsodorták ezt a kis gyöngyszemet. Mivel ősz van. Kirándulni jó. Csak ajánlani tudom, mert bevillant, hogy már jártam itt. Sőt... Hubertlak. Ismerős a név. Igen, már biztosan jártam itt. 

Ha kutatom az első emlékeket, akkor az eső esik. Hátamon hátizsák és ráfűzve hálózsák és sátor. Bakonybélből tartok gyalog Huszárokelőpusztára. Mellettem az egész út alatt egy Lada Niva halad el. Persze 1986 körül vagyunk. Huszárokelőpusztáról a sorompón átkérve magam indulhatok tovább Hubertlakra. Az Ugodi falu vezető a fejébe vette, hogy a környező falvakba fa játszótereket állíttat fel és alkotó tábort szervezett erre a gyönyörű helyre. A dolog pikantériája, hogy ez a terület a pártállam lezárt vadász területe volt az elvtársak részére. Huszárokelőpusztán is volt vadászház, meg az erdészet istállója. Később szoborparkként nőttek ki az alkotások a földből, fák közül, a réten. 

A "hogy kerültem ide" persze kicsit magyarázatra szorul. Nemes Ferenc, akkor még  amatőr, ám igazán profi fafaragó hívott el, aki civilben még helikopter szerelő volt, de már vezetett tanfolyamot is Székesfehérváron. Ha érdekel a fafaragás ezt nézzem meg. Érdekelt.  

Nyár és mégis éjjel nulla fok körül. A sátorban megmaradni jó hálózsák híján nem lehet. Hiába a melegítő, fatuskók és ajtólap, az így megemelt fekvőhely nem segít. Hajnalban, de még sötétben őzbak ugat a patakpartján és mindenféle neszek. Az ebédlő cserépkályhájának meleg padkája kellemes helyet adott több éjszaka is. Nappal munka. De szerették, szerettük. Játszóterek készültek. Várak, ökrös szekérhinták, gólyalibikókák. Persze egy-egy közintézménybe faragott életképek. 

Valóban a Hubertlaki vadászház felett gát készült és ez felduzzasztotta a patakot és a benne rekedt fák elmenni nem tudván, szép lassan megszűntek élő faként létezni. Csak ez a Gyilkos-tavi hasonlat maradt. Harangvirágok nyíltak a partján. Persze a sok gomba. Vargányák, galambgombák, őzláb gombák, gyapjas tintagomba, trombitagomba, és galócák minden mennyiségben. A galócák mérgezőek, de a piruló galóca valamiért ehető, és kiadós és finom. A gyapjas tintagomba is ehető, de csak jól elkészítve és alkohol nélkül, mert a gyomortartalom visszajön megnézni a tulajt, hogy megköszönje neki. Esténként, de nappal is sokszor dörgött a puska. Jelezték, hogy orvvadásznak itt. Az ideiglenes itt állomásozó szovjet katonák, tisztek kifejezetten szerették ezt a "sportot". 

Naponta többször jártam meg az utat, mert valóban gyönyörű. Persze az életnek vannak tragédiái is. Az erdészeti út rézsűjéről egy szarvastehén olyan szerencsétlenül ugrott le, hogy feje éppen beszorult egy vékony villás faágba. Ott pusztult és pár nap alatt elhordták az erdő ragadozói, dögevői. Itt tanultam Trabanttal vezetni is. Ugod felé. Ugráltak az állatok. De a legemlékezetesebb, amikor egy borz nem keresztbe, hanem a kocsi előtt srégen iszkolt. Persze kettesben és lassan nem értem utol. Bőven vannak leszármazottai azóta. 

Később augusztusban visszajöttünk még egyszer. A Pápai Jókai Mór Könyvtár bízta meg Nemes Ferencet, hogy készítsen számukra egy mellszobrot. Úgy tudom, a mai napig ott van. Huszárokelőpusztán volt a szállásunk. Segítő voltam az előkészítésben.

Az úgy kezdődött, hogy az erdészek felajánlottak egy lábon száradt tölgyet az erdő mélyéről. Ki kellett érte menni. Bakonyi erdei szekérrel már estébe hajlóan indultunk. Hegyen-völgyön, tökön-paszulyon át. A meredekeken lefelé a kocsi hátsó küllőit lánccal rögzítették. Ez volt a fék. Így csak csúszni tudott. A két muraközi tette a dolgát, és hogy mennyire az csak később lett nyilvánvalóvá. A két erdész már keresztbe látott az elfogyasztott bor mennyiségétől. De pontosan odavezettek bennünket a fához. Nagyon hamar kidöntötték. Ketten-hárman értük körbe a kerületét. Majd feldarabolták a törzset méteresre. Ebből hármat ketten felraktak a szekérre. Én elgörgetni, megmozdítani nem tudtam. Viszont ránk sötétedett. Ezt szó szerint kell érteni. Az erdészek egyike gyalog ment előttünk a sárban, katonai kimenő cipőben, és időnként meggyújtott egy papír darabot, hogy arra van az út. A szekéren mellettem ülőt nem láttam, csak éreztem hogy ott van. A fák lombjai miatt se holdfény, se csillagok. A sokévi rutin és nem is tudom mi miatt semmi bajunk nem lett a lejtőkön, amikor a terhelt kocsi beakasztott lánccal csúszott. Az erdőből a mezőre érve azért már láttuk egymást, az utat. Meg a lovak. A Gerence-patakhoz érve az erdészek rossz helyen akarták áthajtani a lovakat. Nem a hídon, hanem bele a a mély mederbe. De a lovak is tudták az utat és csakazértis a hídon mentek át. 

Másnap a kiválasztott rönköt Francia-vágásra vittük a gatterba. A gatter az egy szeletelő gép. Iszonyatos munkát végez. Lapokra vágattuk a fát. Azután helyben egy asztalossal össze kellett ragasztani. Ennek az az értelme, hogy később ne repedjen. Nem láttunk prést, de megoldotta. A műhelyben egymásra fektette a ragasztóval bekent darabokat és felállított gerendákkal és ékekkel a mestergerendához szorította. Ez a józan paraszti ész. 

A faragás más Hubertlakon történt. Ott ahol nem messze a tó. A hubertlaki Gyilkos-tó. (később újra kellett faragni a mellszobrot körtefából, mert hiába volt ez lábon száradt tölgy és ragasztva, azért nem volt teljesen száraz és mégis repedni kezdett)

Miért írtam most erről?

Mert hiszem, hogy érdemes élni. Nem véletlenül vagyunk ebben a világban. Minden rossz és tragikus hír és történés ellenére kincsink vannak. El kellene kezdeni ezeket megismerni, megszeretni, örülni nekik. Értékelni azt amink van. Amíg lehet. Hálát adni Istennek minden ajándékáért. Olyan csodadolog az élet. Minden percében el van rejtve a csoda. Minden történésében. Meg kell tanulnunk értékelni a kincseinket, amiért érdemes itt lenni, létezni, élni, és tovább folytatni, akkor is... 

 

"Ezért is szenvedem ezeket, de nem szégyellem, mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra. 
Az egészséges beszéd példájának tekintsd, amit éntőlem hallottál, a Krisztus Jézusban való hitben és szeretetben. A rád bízott drága kincset őrizd meg a bennünk lakozó Szentlélek által." 2Timóteus 1,12-14

 

link: https://www.google.hu/search?q=Hubertlaki-t%C3%B3+Ugod,+Magyarorsz%C3%A1g&ludocid=2955059988447305010&rlst=n&client=dist-google-maps-apiv3&gws_rd=cr&ei=haxLVqunFcGBPJXltvgJ

Franciavágás http://www.bakonyerdo.hu/faipar/fureszuzem