Negyven évvel ezelőtt, 1972. október 13-án, az uruguayi légierő Chilébe tartó repülőgépe pilótahiba és a rossz időjárás miatt az Andok oldalának csapódott. A Fairchild FH-227D típusú turbólégcsavaros gép két szárnya és farka letört, a törzs pedig egy 3600 méter magasan lévő, havas lejtőn állt meg. index / tortenelem Embert ettek, így élték túl
A balesetet túlélő 27 embernek nem volt könnyű élete. Mivel a gép utasainak sem étele, sem a fagyos időjárásnak megfelelő meleg ruhája nem volt, egy idő után komoly gondot okozott a legalapvetőbb szükségletek kielégítése is. A gépen csak néhány tábla csokoládé, pár üveg bor és néhány csomag keksz maradt, ez a szigorú beosztás ellenére is hamar elfogyott. A beszámolók szerint a túlélők éhségükben még bőrt is lehántották a kofferekről, és az ülések borítását is feltépték, hátha a bélésben találnak valami ehetőt. Hamarosan rádöbbentek, hogy a hegyen halott társaik húsa az egyetlen ehető dolog, és bár mindegyikük vallásos volt, végül egyetértettek abban, hogy a kannibalizmus a túlélés egyetlen módja. Sokan voltak, akik a végsőkig kitartottak, hiszen a halottak nem arc nélküli idegenek, hanem rokonok és barátok voltak.
"December 13-án, két hónappal a baleset után indult útnak a három legerősebb túlélő, Nando Parrado, Roberto Canessa és Antonio Vizintin (utóbbi két nappal később visszafordult). Parrado és Canessa egy hétig gyalogolt, míg végre összetalálkozott egy chilei férfival. Három nappal később, december 22-én, a balesettől számított 71. napon helikopter érkezett a roncs mellett maradt 14 emberhez, és másnapra mindannyiukat kimentették."
"Később a hegyi mentők egy csapata egy pappal együtt visszatért a helyszínre, hogy eltemesse a halottak földi maradványait. A temetés után a csoport tagjai visszamentek a repülőhöz, benzint locsoltak a roncsra, és elégették azt."
A keresők nyolc nap után feladták. Ezt a túlélők a még működő rádiójukon még hallották. Az elkeseredés csak nőtt. Ahogy a reménytelenség is. Mindent megettek, amit csak lehetett. Mindent átnéztek élelem után. Míg egyszer csak a halott társaik maradtak, akik nem idegenek voltak. Rokonok, barátok, csapattagok. Az egyetlen ehető dolog az ismerős korpusza. Túlélő üzemmódba álltak és az új helyzetben új szabályok léptek életbe. Az addig ismert és tanult etikai rend nem adott választ a krízisben a túléléshez. Valamit másképppen kellett tenniük, bár vallásosak voltak, jegyzi meg a cikk. Nem öltek. Nem ártottak senkinek. Szépen lassan megváltoztatták az emberi társadalomban felvett és életszerűnek tartott viselkedésmódot. Új életszerű viselkedésmódot találtak. Nem lettek más vallásúak. Ugyanazok az emberek más körülmények között másképpen viselkedtek. Tudjuk, Shrek meg a hagyma. Egy ember is sokrétű. Csak meg kell hámozni. Vajon melyik az a pillanat, melyek azok a körülmények, ahol az ember teljesen másképpen kezd el viselkedni, akár szükségszerűen, elkerülhetetlenül, mint azelőtt. Szándékosan nem írtam, hogy elveszítették vagy levetkőzték a régi rendet, mert ez benne kellett legyen az emberekben. Potenciális kannibál lakozik az emberben?
A repülőre még barátok szálltak fel, majd később mint kannibált és elemózsiáját láthatjuk viszont. Nem gondolom, hogy így akarták. Megváltozott egymáshoz a viszonyuk. Barátból áldozat, majd túlélési lehetőség, élelem lett. Vagy éppen gyászoló, félelemmel és szorongással teli túlélő.
Mi meg kinevetjük a régi kultúrákat, a természeti népeket, akik Altamirában, Lascaux-ban, Niaux-barlangban még táncoltak, imádkoztak, szellemeket, isteneket hívtak segítségül a vadászathoz. Eljátszották a vadászatot, az ölést, hogy élhessenek. Észak-Amerika indiánjai, varázslóik, vezetőik a sikeres vadászat után bemutatták az áldozatukat, vagy hálából táncoltak Manitu, a Nagy Szellem előtt. Bocsánatot kértek az elejtett állattól, mert elvették az életét, majd megköszönték, hogy nekik adta azt és ezzel segített rajtuk, a családon, a törzsön.
Vajon mikor jön el a pillanat, amikor vissza lehet, tudjuk zárni a bennünk élő másik embert. Talán éppen a hittel és reménnyel.
Hárman elindultak, hogy segítséget hozzanak. Kettőnek sikerült. Így menekült meg a roncs mellett maradt 14 ember. Két ember, aki be akarta zárni ezt az új ösztönlényt, és a régebbit akarta. Kettő, aki nem csak mondta, hogy ez nem mehet így tovább, ez nem élet, de el is indultak. Kettő, aki nem feledkezett el ugyanakkor az ottmaradottakról sem. Kettő, aki megmentette a többi túlélőt. Nem csak az életüket. De vissza tudták zárni ezt az új, szükséghelyzethez alkalmazkodó másik emberi részt.
A mentőcsapatok visszatértek egy pappal. Takarítani. Felgyújtani a roncsot. De imádkozni is. A szürnyűség helyére. Nem gondolom, hogy vádaskodtak vagy ítélkeztek volna. Egyszerűen a Világ Urához kellett jelentkezni kihallgatásra, hogy elmondják a tragédia történt, és soha többé nem akarnak ilyet tapasztalni. El kellett hordani ennek a nyomorúságnak a terhét.
Néha nehéz segítséget kérni. Néha elindulni is nehéz. Néha sokkal nehezebb elviselni azt, ami elviselhetőbbnek tűnt. Ezeknek az embereknek nem adatott jó megoldás. Nincs jó megoldás. Egyedül Isten van, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök, igaz Isten. Sola Gratia! Sola fide! Solus Christus!
Hozzászólások