Huszonegy év. Elvileg ennyi a korkülönbség a Csillagpont Református Ifjúsági Találkozó legfiatalabb és legidősebb résztvevője között. Az idén kilencedik alkalommal megrendezett rendezvény ugyanis a tizennégy és harmincöt év közötti fiatalokat tekinti célcsoportjának. Amikor végigsétáltam a debreceni helyszínen, fel is tűnt a sokszínűség: általános iskolásoktól a dolgozó felnőttekig terjed ez a skála, noha felületes benyomásaim alapján a gimnazisták és a felsőoktatásban tanulók tehetik ki a többséget. (…) Nekünk nagy reményünk, hogy egyszer majd egy családos találkozó koncepciója is megvalósulhat.
Éveken keresztül mi jártunk a Csillagpontra, egészen pontosan háromszor is részt vettünk a gyülekezeteink erre kapható fiataljaival: mindkét alkalommal ott voltunk Tatán, és ott voltunk Mezőtúron is – már egy ideje nem járunk, de ennek nem elégedetlenségi okai vannak, egyszerűen úgy éreztem a legutóbbi alkalommal, hogy ezt a rendezvényt (már) nem nekem találták ki – s jól van ez így.
Olvasom a Kovács-Szécsi Dórával készült riportot a parókián, és teljesen egyetértek. A Csillagpont közönségkapcsolati munkaágának vezetője ugyanis elmondja, hogy ez a rendezvény, bár a tizennégy-harmincöt év közötti korosztályt tekinti célcsoportjának, leginkább mégis a gimnazista-egyetemista korcsoportra fókuszál, s ők vannak jelen a legnagyobb számban. Teljesen jó így, s azt hiszem, egyházunk egyszerűen nem engedheti meg, hogy elengedi a fiatalok kezét, s nem nyújt a ma népszerű fesztiválok mintájára keresztyén, református hátterű kikapcsolódási, feltöltődési lehetőséget. Bár alapvető kérdések mindig is megfogalmazódtak bennem a Csillagponttal kapcsolatban, s úgy érzem, sok tekintetben újragondolást kíván a koncepció, jó kezdeményezésnek tartom a rendezvényt –s mivel ez már a kilencedik Csillagpont, sikeresnek is mondhatjuk.
Lelkészként feladatomnak tekintettem, hogy a rám bízott, kalandvágyó fiatalokat (Somogyból Mezőtúrra oda-vissza, képzelheted) elvigyem a Csillagpontra, ám alkalomról alkalomra csak megerősödtem abban a hitemben, hogy ez a fesztivál nem az én sportom. Egész egyszerűen kivénültem belőle. Beszéltünk arról is feleségemmel, hogy menjünk el együtt, mindhárom gyerekkel, aztán rájöttünk, hogy ez nálunk eléggé rosszul jönne ki: gyakorlatilag ugyanaz lenne, mint itthon, szülők koordinálják a gyereket, általában valamelyik szülő, mert az egyik, ugye, lelkészi munkát végez (fiatalokkal lóg egy előadáson), a másik meg konfliktust old meg, vécét, büfét keres, tabletet tölt, stb. Szóval ott is lennénk, meg nem is, ennek meg így konkrétan nincs értelme. Szóval nem járunk, mert gyerekekkel kivitelezhetetlen, és a programok sem nekünk szólnak. Még egyszer: jól van ez így.
Hadd kapaszkodjak Kovács –Szécsi Dóra idézett mondatába: nagy reményünk, hogy egyszer majd egy családos találkozó koncepciója is megvalósulhat. Nos, nekem is reményem. Egyfelől azért, mert igény lenne rá: nálunk, a Dunántúlon kilencedik alkalommal szerveztük meg az egyházkerület családos hetét Balatonfenyvesen, s kilencedik alkalommal éreztem azt, milyen hiánypótló ez a hét, s mennyi áldást, örömöt, feltöltődést kapunk s kapnak a családok ezen a hétfőtől péntekig tartó rendezvényen. Szóval létezik ilyen, a kerület vezetése által támogatott alkalom ez, amely sok-sok áldást ad szervezőknek, résztvevőknek egyaránt. Talán egyházunk egésze, talán más kerületek, talán egyházmegyék is kedvet kapnak ahhoz, hogy ehhez hasonló alkalmakat szervezzenek.
Azért is reménykedem egy Csillagponthoz hasonló, családosoknak szóló hét szervezésében, mert az talán egy lehetőség, egy első lépcsőfok lehet arra, hogy egyházunk a Csillagpontból már kinőtt, gyerekes, családos korosztály felé forduljon. Azt érzem, hogy a fiatal felnőttekkel, a családosokkal nem igazán tudunk mit kezdeni. Mintha a család, a családosok nem élveznének prioritást egyházunkban. Pedig éppen ők azok, akik fájdalmasan hiányoznak gyülekezeteinkből, s ők azok, akik, ha megjelennek, életet, reménységet hozhatnak. De megjelennek-e? Megszólítjuk-e őket? Érzik, tudják-e, hogy várjuk őket? Képesek vagyunk-e beszeretni őket fogyó közösségeinkbe? Tudjuk-e a választ a kérdéseikre, nekik szólnak-e az igehirdetéseink, programjaink? (S hadd írjam le, igaz, csak zárójelben: a katolikusok ebben előttünk járnak.)
Az írásjelek a mondat végén fontos hangsúllyal bírnak. A pont a mondat lezárását, a kettőspont pedig folytatást jelez. Abban bízom, hogy a Csillagpont Református Ifjúsági Fesztivál 2019-es lezárása, s a szervezők által is megfogalmazott reménység azt jelzi, hogy szükség van folytatásra, a családok szerepének felértékelésére egyházunkban is. De jó lenne, ha ez megtörténne!
