Szájer József az ezeréves magyar alkotmányozási hagyományokról beszélt, és azt mondta, a múlt héten elfogadott negyedik alkotmánymódosítás "az Alkotmánybíróság kérésére, nem pedig annak ellenében született meg, ahogy azt annak egyes bírálói félrevezetően állítják", illetve az, hogy a módosítás nem szűkíti az Alkotmánybíróság hatáskörét. (...)

Az első felszólaló Kim Lane Scheppele, a Princetoni Egyetem jogászprofesszora, az alkotmányjog specialistája volt, aki rögtön azzal kezdte, hogy a Fidesz alkotmányozó ámokfutást mutatott be az elmúlt években, amiből kizárták az ellenzéket, a civil szervezeteket, a jogász szakmát és úgy általában az ország lakosságát is. Hosszasan sorolta, hogyan számolta fel a Fidesz a demokrácia alapvető kellékét, a fékek és ellensúlyok rendszerét.

Washingtonban olvastak be a magyar kormánynak -  index.hu/kulfold

Valós kommunikáció nélkül zajlott le egy újabb vita, hatalmi játszma a magyar demokrácia röppályájáról. Az amerikai Helsinki Bizottság washingtoni meghallgatásán – amely március 19-én fogadta a magyar kormány tagjait: Szájer Józsefet és Gulyás Gergelyt – téma volt a „Magyarországon terjedő antiszemitizmus és rasszista nézetek”, valamint a médiatörvény, a negyedik alkotmánymódosítás, és az alaptörvényben megfogalmazott vallásszabadság. A meghallgatást azzal az apró alcímmel is kiegészítve a Bizottság, hogy „Magyarország számít”. Kinek? Milyen értelemben? Hova sorolható, állítható a gyengébb? Milyen játékteret szántak neki? A félelem reakciói is behajthatók, megregulázhatók egy kiszolgáltatott helyzetbe sodort emberen, népen?  A youtube-on magam is végignéztem a beszédet, és vádbeszédeket. (Szájer József nyilatkozata, helyzetértékelése 1.06-kor kezdődik.) Milyen súlya van annak a magyar képviselőnek, aki erős akcentussal legalább három kiválóan felkészült, ütős, lehengerlő beszédet elmondó, az azonos fogalmak szövetségében biztos győzelemre játszó stratégák között szólalhat meg? Egy biztos, az ember ilyen helyzetben soha nem lehet egyenrangú fél.A szavakat mindig sokkal könnyebb befogadni, mint megélni. A félszavak cinkossága, pátosza hihetetlen erővel, győzelmi mámorral jár abban a világban, ahol nem ismert a csend győzelme. Csak azért, mert a globális világ hozzászoktatott bennünket és politikusainkat ahhoz, hogy minden hatalmi játszmává korcsosul, már le kell mondanunk arról a belső igényről, hogy létezik az a nyitás, amelyben a közösségi jó egyszerre tudja meghaladni az erkölcsi rendszereket és az erkölcsi anarchiát (Pilinszky) is. A szavak győzelme, agresszív üzenete különösen is megijesztett ebben az egyensúly-veszett szócsatában. Még, ha valaki azt is gondolja, hogy nem ez a lényeg és a politikai platformok mindent megmagyaráznak. Ez a „meghallgatás” mégis más volt, mint amikor Navracsics Tibor vitázott Nellie Kroes-sal vagy Orbán Viktor Daniel Cohn-Bendittel. Olyan korban élünk, amikor a fogalmak új szövetségeket hoznak létre, még akkor is, ha a benne lévő emberek már semmilyen szinten nincsenek kapcsolatban azzal a történelmi valósággal, amiről beszélnek.


Az első hozzászóló a Princeton Egyetem jogászprofesszora, Kim Lane Scheppele volt. Ő volt az, aki a magyar demokráciát Frankenstein teremtényéhez hasonlította, s azt mondta, hogy az alkotmány egy olyan torzszülött, amely a Fidesz asszisztálásával soha sem fog működni. Arra nézve is javaslatot tett a bizottságnak, hogy az EBESZ küldjön megfigyelőket a 2014-es parlamenti választások ellenőrzésére. A kedvencem mégis az az indítvány, hogy az Egyesült Államok (is) anyagilag támogassa azokat a programokat, amelyek „tájékoztatják az állampolgárokat, jogászokat és bírókat az ország megváltozott alkotmányos kereteiről”.  A válság valóban beláthatatlan mélységű. Oda jutottunk, és ez úgy tűnik, hogy még nem a verem alja, hogy megmondó emberek adnak leckéket a demokráciáról és újraírják a demokrácia fogalmát. Magyarországon akinek jogosítványa, szakmai háttere, képzettsége van hozzá, az se képes jól látni a dolgokat? Ha Magyarország felől nézzük az elhangzott lesújtó kritikát és „tanácsokat” arra az őskáoszra kaptunk felkérést, amely az egoizmus könyörtelen világába hív mindenkit, hogy a posztmodern világ félelem-reakciói adjanak választ a demokrácia fogalmi tisztázásához. Az első mozdulat a kétváll: Csak kiszorított helyzetből, megkötözött kézzel, szívvel válaszolhatsz. A második a beszűkített horizont: Ne merj másokat képviselni, csak magadat! És ne merj ellentmondani a hatalmasoknak! Csak akkor van igazad, ha nekem adsz igazat.
A diktatúra évtizedei ellenére a magyar társadalom polarizálódásának és a nemzeti pesszimizmusnak közös jelzése, hogy Hollandia után a magyarok a legindividualistább nép Európában. Világviszonylatban is csak az Egyesült Államok(!) és Ausztrália előz meg bennünket ezen a listán. Kopp Mária és munkatársai kutatási anyagában rákérdeztek, hogy a rengetek ötlet, kreativitás és útkeresés ellenére, amely az individualizmus terméke/következménye, miért nem tudjuk egymás felé fordítani energiáinkat? A kutatás egyértelműen megválaszolta, hogy az értékvesztés, a nemzeti azonosságtudat hiánya olyan nagyfokú, hogy mindenki mást akar csinálni, mást akar megvalósítani, ahelyett hogy a közös cselekvésekben, lépésekben örömét lelné.    
Nem merjük magunkat képviselni, pedig a rendszerváltás olyan belső transzformációt indított el közösségeinkben, a magyar emberekben, amely akkor annyira bizakodóvá tette a hazában élőket. Pedig anyagilag, külsőleg sokkal inkább pusztulásra ítélt nép voltunk. Csak azóta elfelejtettük, hogy minden pusztulásra ítélt közösség túlélésének legfontosabb feltétele a szilárd, egymást vállaló identitás. Ha a fundamentum épp, akkor változó körülmények, kaotikus hangzavarban is képes egy ország önmagát, közösségét jövő-látóan, releváns stratégiát alkotva élni. A jó fundamentum képe Jézus Krisztus személyében áll a leghitelesebben, biztos alapként előttünk, akitől tudjuk, hogy az élő fundamentum az élet sokféleségét, sokszínűségét hozza elő. 
Mint, aki először választhattam 1989-ben, nemcsak az új parlamentáris demokrácia adottságainál fogva, hanem koromnál fogva is, különösen élénken maradtak meg bennem azok az idők. A nemzeti identitás megfogalmazása ügyében a kezdeteknél sokkal jobban álltunk, mint most. Még ha szenvedő, lecsupaszított, gondterhelten ráncos is volt az az arc, de szerethető önarcképkísérlet volt, mert nem diktátumok, fenyegető vádbeszéd apropóján, hanem párbeszédben született. Csak kérdezem: Bárki számára a demokrácia jele, megnyilvánulása lehet az, amivel az Index tudósítása zárul, hogy Kim Lane Scheppele, Sylvanna Habdank-Kolaczkowska, és Paul A. Shapiro felszólalása után a magyar küldöttségnek nem volt alkalmuk válaszolni?


A Balaton partján újra és újra szeretem végignézni azokat a portrérajzolókat, grafikusokat, akik úgy készítik el rajzaikat, hogy végig beszélgetnek modellükkel, és közben kísérleteznek, hogyan jelenik meg az apró gödröcske a papiros-arckép szegleteiben. Washingtonban nem szép, és nem művészi rajz készült a magyarságról, hanem rendőrségi fotó. Még ha idegesít és fájdalmasan is érint ez, de önarcképeink, ország imágó-nk mégis a helyére kerülhet, ha megpróbálunk továbblátni ezeken a pillanatfelvételeken. Az igazi dicsőséget, stabilitást, arcunk békéjét, elismerést nem ezek a helyek fogják meghozni, kiábrázolni, hanem a belső találkozás az evangéliummal, a feltámadás reggele, ami nem mérhető forradalmakhoz (sem), Európai Unióhoz, kongresszusi, vagy elnöki meghallgatásokhoz.   

Hozzászólások