Áll a bál Romániában, a lapok címoldalán, a tévéadók fő műsoraiban ugyanaz a téma: a múlt pénteken Csíkszeredában rendezett, magyarok elleni jégkorongmeccs előtt a házigazdák játékosai a román helyett – a közönséggel együtt – a magyar, majd a székely himnuszt énekelték tele torokból. A helyzet kétségkívül abszurd: a keleti szomszéd nemzeti csapatának huszonhatos keretében huszonnégyen erdélyi magyarok.
Himnuszbotrány- nol
Ha már egy csíksomlyói misét nem is, de egy református gondolatfuttatást megér nemcsak a történet, hanem annak interpretációja, amint az tálaltatott egy magyarországi - egykori píárkampányukban, naponta egymillió ember olvass(t)a - napilapban. A történet ismert: az egykori Csík vármegye központjában négy ország részvételével zajlott tornán a román válogatott tagjai, szinte mind székely legények, a román himnuszt (létező ország nemzeti himnusza) méltósággal végig állták, a magyar himnuszt, (létező ország nemzeti himnusza) és a székely himnuszt, (nem létező ország létező himnusza) szívből végig énekelték. Ezeknek a tehetséges fiuknak, hogy egy eredeti forrást, az egykori kovásznai református paplányt, Ignácz Rózsát idézzük, anyanyelve magyar. Egy kivétellel: ő egy honosított ukrán. Lett volna még egy román nevű, de annak édesanyja magyar. Az ő anyanyelve neve ellenére értékrend, vérmérséklet, keresztelési anyakönyvi kivonat, politikai pártállás, gasztronómiai beállítottság vagy éppen kirándulási szokások függvényében eldöntendő. A fiúk tehetségéről mindent elmond, hogy egy ország válogatottjában játszanak, vagyis, ott ők a legjobbak. S nemcsak jégkorongozni, hanem énekelni is tudnak. Mi több, újságírók tendenciózus kérdésére őszintén válaszolni.
Mert mi az alapfeltevés? Nemzetállamban mindenki egy nemzethez tartozik, aki nem akar oda tartozni és annak himnuszát énekelni, monnyon le. Úgy lenne tisztességes.
Hát a székely legény, a Becze gyerek ebben a diskurzusban helyre rakta a magyar csávót.
De bennem ágaskodik néhány kérdés. Például a himnuszénekléssel kapcsolatban kies hazánkban. Ha az újságírói premisszát komolyan vennénk, a tanárok döntő többségét, már ha ők képviselnek valamit, minden túlzás nélkül ki kellene rúgni Magyarországon. Másfél évtizede járok csemetéim okán mindenfajta iskolai ünnepségre, mikor a hangszóróba lehetetlen hangmagasságban bejátszott himnuszba bekapcsolódok már csak úgy demonstratíve is, úgy néznek rám, mint egy holdról érkezettre. A szülőkről nem is beszélve. Ha ők is példaképnek számítanak, akkor ki kellene őket is rúgni. Valahova. És a politikusokat, meg a közszolgákat, mert ők is képviselik az államot. Aki nem énekel nemzeti himnuszt, monnyon le!
Aztán ott van a születés meghatározottsága. Istenem, nem akar múlni a Kádár-korszak nemzetfelfogása, hogy aki Romániában született, román, aki Ukrajnában, ukrán …ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi. Jó, magyarul beszél, de akkor is, és neki ott van nemzeti kötelezettsége…
Aztán ott vannak a szív segédigéi (a’la Esterházy), amelyekről nyilvánosan vallani sérti valaki érzékenységét, jelen esetben a többségi nemzetét. Az önmeghatározás kinyilvánítása, történetesen egy –esetünkben kettő – himnusz éneklése miért zavar bárkit bármiben? Tudom, a mez! A mezet a történelem adta, a szívet Isten, a szót az édesanyjuk, a kezüket pedig édesapjuk fogta ezeknek a fiúknak.
Mélyről jön, észrevétlen ívódott belém abból a közösségből és történelmi meghatározottságból, ahol felnőttem, hogy a mi himnuszunk a Tebenned bíztunk eleitől fogva. Nekem a magyar, a székely vagy éppen a református himnusz nem kizárja egymást, még csak ki sem egészíti, hanem elválaszthatatlanul fejezi önazonosságom hangsúlyait, amikor magamról és arról a közösségről kell vallanom, amelyikhez tartozom.
És van még valami ebben a történetben. Színre lépett egy olyan nemzedék, amelyik már nem hajlandó igazodni a szokványos sémákhoz. A román nacionalisták vagy nemzeti sértődékenyek pedig nagy alkalmat szalasztottak el. Ha a székelyektől kértek volna kölcsön egy kis humorérzéket, világgá kürtölhették volna, hogy lám-lám, elverte a székely a magyart. És derülhettek volna a böjecii nostri* teljesítményén.
A trianoni békeszerződést így nyugtázta az öreg székely: én tudtam, hogy nyerünk ebben a háborúban, de hogy egész Romániát hezzánk csatolják, arra azért én se gondoltam. Mit is mondana most? Ha egy maroknyi székely legény a hokipályán ekkora port kavart fel errefelé, mi lesz itt, ha mindannyian hokiütőt veszünk a kezünkbe?
*baietii nostri - a mi fiaink (magy), a román sportnyelvben használt kedvenc kifejezés
Hozzászólások