Indulatok minden oldalon. Mindegyik fél erővel akarja elérni a célját. Hol van a vitakultúra? Hol van a párbeszéd? Hol vannak az érvek? Hol van az egymásra figyelés? Hol van az európaiság? – Aki ugrál, büszke magyar – skandáljuk oly sokszor. Hát, én most nem ugrálok. Amit érzek, az leginkább szégyen.
Gundel Takács Gábor: Leginkább szégyen, Szemlélek, 2018. december 13.
Gundel Takács Gábor minden szavával egyetértek. Nagyon nem lenne jó, hogy ha a kormánypártok és az ellenzék minden akciójával egyet kellene értenie annak, aki az egyik, vagy a másik oldalhoz tartozik. A képlet nem lehet annyira egyszerű, hogy az enyéim állandóan jó döntéseket hoznak, mert jó irányba húz a szívük, a tieid viszont állandóan rossz irányba vinnének mindent. Azért ez egy meglehetősen lusta alappozíció. Én megtettem, amit kellett, amikor szavaztam, az óra elindult, innentől kezdve négy évig egyetértek mindennel, amit az én képviselőim megszavaznak.
Ez elsősorban nekik lenne a legrosszabb. 12 év egy felnőtt életében nem nagy idő – emlékszünk még arra, amikor a 2006-os tüntetések után a liberális fővárosi vezetés a viperás, azonosítószám nélküli rendőrökkel operáló Gergényi Péternek adott kitüntetést? Értékek? Frászt. Pánik. Félelem a hatalom elvesztésétől. Cél? Hatalomban maradni. Eszközök? Gumilövedékek és viperák fajzatjai. Indulatok, melyek további és még nagyobb indulatokat gerjesztenek. Az akkori kormánypárti média ingerküszöbét ez nem lépte át, továbbra is kiálltak a szocialisták mellett, nem volt ejnye-bejnye, a cél annak kommunikálása volt, hogy az ellenzéki Fidesz a felelős a rombolásért.
De nem értek egyet azzal sem, hogy a békességre való hivatkozással ne lehetne utcára vonulni a túlóratörvény, a közigazgatási bíróságok, vagy bármilyen közügy érdekében. Hadd lehessen vonulni, skandálni, molinókat feszíteni bármelyik kormány alatt. Előtte, alatta, mellette, stb. pedig érveket megismerni és azokra válaszolni. A demokráciához, amit annyira akartunk, a tüntetések, de az érvek ütköztetése is hozzá tartozik. Akármennyire is meg vagyok győződve az igazamról, és akárki is a vitapartnerem.
Egy ideig néztem a tegnap esti és késő éjjeli élőzést az MTVA székházból. És egyre kényelmetlenebbül éreztem magam: miért nem lehetett kiküldeni az ügyeletes hírszerkesztőt az ellenzéki képviselőkhöz? Miért a biztonságiak vezetőjét dobta oda a vezérigazgató? Miért nem ért rá? Beolvasták volna az öt pontos petíciót. És? Összedőlt volna bármi is? Hazamentek volna a tüntetők. Ehelyett ma reggel biztonságiakkal kidobatni? Ez a stílus csak hergel, és további indulatokat szít. Politikai hozadéka lesz majd, de milyen áron?
2006-ban az akkori tévészékházba azért lehetett berontani, mert az épület háta mögötti rohamrendőrök azt a parancsot kapták, hogy hagyják magukra a bejárathoz rendelt közrendőröket. (Legalábbis nem hallottam róla, hogy az ezt firtató vizsgálat ennek ellentétes eredményre jutott volna.) Utána a kormány és szócsövei a Fideszre mutogathattak. Mindez illett a szocialisták élvonalának a stílusához. Ugye, most nem ugyanez a forgatókönyv?
Csak azért, mert ez nem a mi stílusunk. Még akkor sem, ha a politikát más szabályok szerint játszák, mint ahogy mi a saját magán- és gyülekezeteink valamint intézményeink életét igyekszünk. De minél inkább szembetűnő a különbség a két stílus között, annál többen érezhetjük magunkénak Gundel Takács Gábor szégyenét.