A gyömrőiek kevesebb mint ötödét érdekelte a Horthy Miklósról elnevezett helyi park, hogy elmenjenek szavazni a kedvéért. A helyi népszavazáson az volt a kérdés, hogy "egyetért-e azzal, hogy Horthy Miklósról ne nevezzenek el közterületet Gyömrőn".
Tizennyolc százalékos részvétellel zárult a gyömrői Horthy park elnevezéséről vasárnap tartott helyi népszavazás, így a referendum érvénytelen - közölte az előzetes eredményt a város jegyzője. A referendumon a következő kérdésre kellett válaszolni: "Egyetért-e Ön azzal, hogy Horthy Miklósról, a vitatott történelmi személyiségről ne nevezzenek el közterületet Gyömrőn?"
Szegény gyömrőiek. Egy olyan kérdés elé lettek állítva, amelyet a rendszerváltás óta eltelt időszak az összes szakértelmével, okosságával együtt sem bírt megnyugtatóan és széles konszenzusra alapozva megválaszolni. Nem csoda, ha most össze vannak zavarodva, s úgy szavaztak, hogy nem mentek el szavazni. S ebben a kis történetben benne van a mi mai magyar társadalmunk összes kínja, zavarodottsága, félelme, fájdalma és megosztottsága.
A kérdés ugye az volt, hogy vajon elnevezzék-e Horthy-ról az adott teret? S a gyömrőiek erre nem tudtak válaszolni egyértelműen. Behúzódtak otthonaikba, s inkább úgy döntöttek, hogy nem nyilvánítanak véleményt. Valószínűleg a többségük nem is igen tudna szabatos magyarázatot adni távolmaradásáról, de azt érezték, hogy itt valami nagyon kényes kérdésről van szó, nem babra megy a játék, s még akár a szomszéddal is összeveszhetnek. Akárhogy is szavaznak, még probléma lehet belőle. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Jól érezték.
Mert a Horthy-kérdés az elmúlt húsz év magyar társadalmának típuskérdésévé vált, mintha csak egy kátéból lépett volna elő. A körülötte folyó vita úgy tűnik fel, mintha legalább is valamiféle középkori vagy kora újkori hitvita kelne itt életre az igaz hitről, s a kérdésre adott válaszon pedig egyenesen az igazság léte múlna, s aki nem azonosul az igazsággal, annak halnia kell. Persze, ma már nincs olyan hatalom, amely az igaz hit védelmében a tévelygők megsemmisítésére máglyát gyújtana. Igazságok vannak, s bizony égnek azok a képzeletbeli máglyák, amelyeknek a tüzét erre az egyetlen kérdésre adott válasz lobbantja lángra: kinek tartod Horthy-t? S a rá adott válaszok mintha legalábbis megteremtenék a mai magyar világnézeti beállítódások ideáltipikus kategóriáit.
Naiv az, aki azt gondolja, hogy a Horthy-kérdés pusztán szakmai kérdés, s majd a történészek megoldják. A történeti tényeken nyilván nem lehet vitatkozni, azok „vannak”. Csakhogy a történeti tények önmagukban jelentés nélküliek, azokat értelmezni kell, történetté kell összerakni, s mi több, ezt a történetet értékelni is kell. Mégpedig mindig a jelenből. A történelem konstrukció (Hayden White), ami persze nem azt jelenti, hogy a történeti tények fikciók, hiszen ami megtörtént, az megtörtént, ám az igazolhatóan megtörtént tényeket valamilyen elv szerint rendezni kell: kérdéseket kell feltenni a mindenkori jelenből. S éppen, mert a jelenből, itt már kizárhatatlan a szubjektum, az érzelmi meghatározottság, valamiféle előzetes tapasztalat, világkép, morális értékrend, prekoncepció, előítélet, amely, még mielőtt a múlthoz közelednénk, már van.
S ami ma nálunk „van”, az „pusztán” annyi, hogy a huszadik századot nem tudtuk érzelmileg feldolgozni. Innen, ebből a bensőleg sérült jelenből kérdezünk rá tehát a múltra, s nem csoda, ha a különböző válaszok ahelyett, hogy értelmes diskurzust generálnának, többnyire csak hiszteroid atmoszférát szülnek. Itt dől meg mindenféle szélsőséges pszichologizmus mítosza, mely szerint, majd ha „kibeszéljük”, majd ha „megbeszéljük”, majd ha „elemezzük”, akkor majd mindent megértünk, s e megértés nyomán majd begyógyulnak a sebek, akkor majd nyomtalanul eltűnik a fájdalom és a félelem, akkor majd úgy tekinthetünk egymásra, mintha nem lenne múltunk, csak a tiszta és ártatlan jelen.
Nos, ki is volt Horthy? Nincs rá mindenki által elfogadott válasz. Vélemények vannak. Előzetes érzelmi meghatározottságok vannak. Nincs objektív történet. A válaszok sokféleségében mintegy összesűrűsödik a mi történeti tudatunk összes zavarodottsága, mai önértelmezésünk végzetes megosztottsága, a félelmeink, a gyűlölködéseink, az öngyűlöletünk, az a végtelenül szomorú tény, hogy szinte alig van valami, ha van egyáltalán, amiben mi, magyarok, mindnyájan meg tudnánk egyezni.
Persze, lehetnek olyanok, akik ezeket a sorokat értetlenül olvassák. Ugyan már, miről beszélek? A Horthy-korszak a múlté, „régen” volt, mi közünk hozzá? – Naiv hozzáállás ez, az öntudatlanság boldog állapota, mely semmit nem ért a jelenből. Tudni való ugyanis, hogy aki a múltat értelmezi a jelenből, azé a hatalom. Nem kevesebbről van itt szó, mint arról, hogy az egymásnak feszülő történelemértelmezések közül melyik bír magának dominanciát kiharcolni. Kódolt hatalmi küzdelem ez a javából, s ekként válhatott egy látszólag ártatlan, történelemkönyvbe való kérdés és válasz a jelenkori magyar társadalom tükrévé.
Sajnos, tartok tőle, hogy ez már fixálódott érzelmi háború, s az összes beszéd politikumtól a kultúráig nem más, mint előzetes érzelmi meghatározottságok utólagos igazolása. De mégis, én nagyon remélem, hogy ezt a zaklatott jelent Isten jóra gondolja fordítani, s eljön egy olyan jövő, az akkori jelen, ahonnan visszatekintve mi, magyarok egyezségre jutunk végre, mi is történt velünk a saját történetünkben.
Hozzászólások