„Ezer-ezerötszáz egy óra. De nem sokáig csináljuk ám. Megyünk németbe.”
Random munkás Borsodból
Szóval Szerb Antal a Varázsló eltöri pálcáját című esszékötete is blogunk képzeletbeli könyvtárszobájának előkelő polcán ül. Ebben található „A század betegsége”. 1940-ben írta, ma is aktuális. Szó van benne lord Byronról, evésről, nem evésről, sportos, napbarnította nőkről és férfiakról, világ miatt érzett világfájdalomról, Széchenyi István grófról és Guiccioli Theresa grófnőről, valamint egy villanásnyi időre felbukkan benne egy adag drámai pózban történő pózolás illetve egy borjúkotlett elfogyasztásának drámai következménye is. Mivel Szerb Antal írta, nem az sugárzik belőle, mint Umberto Eco kultúrtörténeti uránrudakkal túldúsított erőműregényeiből, hogy mennyire denagyon okos a szerző. (Egyébként tényleg az.) Hanem az, hogy mennyire átérzi az emberlét olyan keserűségeit, mint például azt, hogy „a lélek, ha magára marad, általában szomorú. Szomorú, mert lélek az anyag világában, és szomorú, mert magára marad.”
Egyik kolléga meséli a héten, hogy a héten a templomfelújításán dolgozó munkások a fenti választ adták arra a kérdésére, hogy megfizeti-e a főnök a munkájukat. Mi ebben a szomorú? Hát csak az, hogy az építőiparban a munkadíjak általában az anyagköltséggel azonos mennyiségben jelentkeznek az árajánlatban. Ami alapján azt gondolná egy laikus, hogy végre megérkeztünk arra a szintre, hogy újra van anyagi megbecsültsége a szakmunkának. De mégsem. Hiába az építőipari konjunktúra, egy sor vállalkozó úgy dolgozik és dolgoztat, mintha nem lenne holnap. Mintha nem fenyegetné a vállalkozását az osztrák vagy német piac elszívó hatása.
A béremelkedésre való hivatkozással emelkednek a kivitelezői árak, de ha megkérdezed a melóst, sok esetben kapsz hasonló választ. Hova megy a többi? Vállalkozásfejlesztésbe? Tőkeemelésre? A tulajdonos talán visszaforgatja a gépparkba? Nem. Feléli, kiveszi, elnyaralja, új autóra költi. Úgy tesz, mintha nem lenne holnap. Vagy mintha holnap még érvényes lenne a tegnapi szöveg: egy melós helyére még vagy hárman-négyen várnak, hát aki menni akar, menjen csak.
De nem jönnek újak. Csak ukrán, mongol vagy ki tudja, milyen vendégmunkások. Más nyelv, más munkakultúra – mondják az érintettek. A hazai munkaerő, Dunántúlról, vagy a fenti példában Borsodból pedig nyakába veszi az országutat és elindul. Nem az állam miatt, nem a politika miatt, hanem a rossz munkáltatói hozzáállás miatt. A dobbantani készülő munkaerő egyelőre nem szomorú, inkább örül, hogy van távlata, reménye, menekülési útvonala. Még nem szomorú.
De lélek az anyag világában, meg nem értett lélek az anyagias gondolkodás világában. Azt hiszem, a mi századunknak nem csak egy betegsége van. De az egyik betegsége mindenképpen az, hogy aki munkaadóként tudna jót cselekedni, azaz visszatekerni a profitjából és többet fordítani a munkásai bérére és jutalmaira valamint vállalkozása fejlesztésére és nem teszi, bűne az annak.