Olvasónk a Keletinél fotózott le több, migránsoknak szóló tájékoztató plakátot, amelyen praktikus információk mellett alapvető kifejezések is szerepelnek németül, angolul és arabul. Például azt is felírták a plakátokra, hogyan kell németül a jogaikat követelni: a „köszönöm” csak ezután, a legvégén jön. A plakátokon a Welcome to Europe nevű szervezet logója látható.

Amit egy migránsnak először tudnia kell németül: „Jogom van...” - mandiner.hu

„Őszintén sajnálom a történteket. Csak mostanra tudtam összeszedni annyira magam, hogy írjak. Gyakorlatilag sokkos állapotban vagyok attól, amit csináltam és attól, amit csináltak velem.

László Petra: Őszintén sajnálom a történteket - mandiner.hu

Tiszta pesti vilájet: kollégánk tegnap esti fotóján a II. János Pál pápa téren táborozó menekültek éppen imára borulnak.

Ilyet se látott még: iszlám imaszertartás a volt Köztársaság téren - valasz.hu

 

Persze, választhattam volna három másik képet. Vagy négyet. Vagy többet. Vagy egy videót. Választhattam volna a szír gyermek képét, akit holtan sodort partra a tenger, vagy amikor Mamma Merkel szelfizik egy szír menekülttel, esetleg azt, amikor szőke német lányok „Welcome Refugees” felirattal köszöntik a menekülteket. Mindegyik kép üzenet, mindegyik kép beszédes, mert mindegyik kép mi vagyunk. Érintettek vagyunk. 

Az első kép a naivságunkról szól. Egy migránsokat támogató szervezet ragasztgatta tele a Keleti pályaudvart ezzel a papírral, amelyen arab nyelven olvasható, hogyan is kell mondani németül a legfontosabbnak vélt kifejezéseket. Jó napot, igen, nem, a nevem, szükségem van orvosra, tolmácsra, nem értem, nem beszélek németül, majd jön a lényeg: nekem jogom van…és a papír utolsó mondataként ott kullog a „köszönöm”. Ez a kép, ez a kis plakát jól szemlélteti a nyugati berendezkedésű társadalmakat, azok gondolkodásmódját. Első a jog, mert a jog mindenek felett áll, hiszen jogai, emberi jogai mindenkinek vannak: nemcsak a menekültnek, a terror elől futónak, nemcsak az üldözöttnek, hanem MINDENKINEK. Ha valamit, ezt megtanulja mindenki, ám a kérem és a köszönöm már nem is annyira fontosak.

Azt gondolom, a jog nem állhat sohasem a kötelesség fölött, a kettő együtt kell, hogy működjön. A –nevezzük így- művelt nyugati típusú világ egyik legnagyobb nyomorúsága, hogy a „nekem jogom van” érvelés mindig megelőzi a kötelességét, sőt sokszor a legelemibb emberi logikát is nélkülözi, nem beszélve az ösztönös védekezési mechanizmusról. Mert az nagyszerű, hogy az érkezőknek joguk van az emberhez méltó élethez. Úgy tűnik, nagyon is tudják, mit jelent mindez. De vajon nem kellene-e mérlegre tenni az érkezők méltó élethez való jogát és egy közösség jogát ahhoz, hogy ellenőrizetlenül senkit ne engedjen a területére lépni?

Úgy látom, a naivság nem mindenkire érvényes, a naivak kezdenek felébredni. Vagy csupán a média mindenható urainak köszönhetjük, hogy azt hittük: a naivak azok, akik többségben vannak?

A második kép az indulatainkról szól, arról, hogy félelmünkben, gyűlöletünkben mi mindenre vagyunk képesek. Nos, nemcsak a videó beszédes, de a kiragadott, immár képként funkcionáló mozdulat, sőt ezek utóélete is. Hiszen az teljesen egyértelmű, hogy amit László Petra tett, nehezen, jobban mondva egyáltalán nem magyarázható: bele rúgni egy emberbe, különösen egy gyermekbe – ilyen nincs. Ez menthetetlen. Fájdalmas és elkeserítő. Vajon miféle indulat dúlhat valakiben, aki ilyenre vetemedik? De az is szörnyű, amit László Petrával művelnek. Nem kért bocsánatot – olvasom több helyen. Nálam a „nagyon sajnálom” annak számít. Csak meg kell nézni a facebook oldalát, vagy el kell olvasni az esettel kapcsolatos cikkek alá írt kommentárokat. A legválogatottabb átkozódások, a legaljasabb megjegyzések, a legdurvább jelzők azok, amelyeket kap ez az asszony a világ minden tájáról. (Pedig, ugye, neki is lennének emberi jogai…de ez most mellékes. A másokat keblükre ölelők szerint a „náciknak” nincsenek emberi jogaik.) Miféle indulat feszíti ezeket az embereket? Vajon elgondolkodnak-e azon, hogy valakibe belerúgni, a röszkei táborban vagy a virtuális valóságban ugyanolyan bűn, és ugyanúgy nem megoldás?

A harmadik, időrendi sorrendben a legrégibb, még augusztusi kép a reménységről szól. Elsőként azt akartam írni, hogy a félelmeinkről– naná, hogy arról, hiszen muszlimok a mi hazánkban, hol máshol, mint a világtörténelem egyik legnagyobb hatású pápájáról elnevezett téren imádkoznak. Ha pedig ehhez hozzáteszem Boulad szíriai jezsuita pap mondatát, mely szerint Franciaországban van olyan város, ahola  katolikus iskolában a diákok többsége muszlim; vagy ha hozzátesszük, hogy Európa több nagyvárosa tele van olyan negyeddel, ahová az államalkotó többség be sem merészkedhet; ha látjuk azokat a képeket, olvassuk azokat a híreket, amelyek az áradó migránsokról szólnak, akik között már csak a nagy számok törvénye alapján is akad terrorista – van félnivalónk. Igenis van félnivalónk, ne tagadjuk ezt el!

Mégis, nekem erről a képről a reménység jut eszembe. Mert reménységem van afelől, hogy a keresztények Európában felismerik a kihívást, amit az iszlám növekvő jelenléte okoz. És reménységem van afelől, hogy a keresztény Európa végre elkezd gondolkodni, és nem megtagadja keresztény múltját, hanem elkezd arra építkezni. (Úgyhogy vasárnap indulj el a templomba, barátom, és vidd a gyerekeidet is. Ezzel „kezdődik” a kereszténység.)

Talán nem vagyok naiv, ha azt gondolom: a reménységem nem szégyenül meg.

 

 

Hozzászólások