Szentmártoni János: Aki itt él, aki idelátogat, azt megfogja a táj titokzatos varázsa, és maga is költővé válik egy kicsit, vagy valóságosan is.
Kemenesalján egy kicsit mindenki költővé válik – A 240 éve született Berzsenyi Dánielre emlékeztek Egyházashetyén – Vas Népe

Nagy zsenik születési helye szellemileg gazdagabbnak tűnik, mint egy-egy jelentéktelennek tartott település, amiről „semmi” nem mondható el. A zseniális szülött fénye visszasugárzik szülőhelyére, lakhelyére, azokra a fontos földrajzi pontokra, amik élete színterei voltak. De vajon mennyire határozza meg maga a földrajzi hely, a táj, hogy beleszülethessen és ki is nőhessen onnan a nagy művész, vagy a nagy tudós? Beszélhetünk-e ebben az értelemben genius lociról, a hely szelleméről?

Szombaton tartották Egyházashetyén, a nagy költő szülőfalujában a Berzsenyi-napot. Helyi lokálpatrióták, a Berzsenyi család leszármazottai, valamint írók, költők, gondolkodók találkoznak itt minden évben, hogy élvezzék Berzsenyi emlékének ezt a meleg visszatükröződését, ami olyan, mint a lágy dombokra és virágos mezőkre hulló napfény, ezernyi szín és ezernyi hangulat váltja egymást a tavaszi ég alatt.
Idén Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke tartott ünnepi beszédet Egyházashetyén. Az utóbbi idők legjobb orációja volt ez, amely szólt a Kemenesalja és Nikla megtermékenyítő közegéről, éppúgy, mint a Berzsenyit befolyásoló egyéb hatásokról. Szentmártoni János kiemelte az emlékezés, a kollektív tudat fontosságát, amely a mai napig élteti Berzsenyit.
Hogy menyire befolyásolja maga a táj és a környezet egy tehetséges ember kibontakozását, ez már jó ideje foglalkoztat, és időről-időre találkozom azokkal a művészi méltatásokkal, amelyek összekötik a hely szépségét magával az alkotói kedvvel. Sőt, születnek elméletek, amelyek szerint bizonyos környezet jobban hat az irodalmi tehetségek kibontakozásának, mint ahogy némely vidékek különös szépségüknél fogva a festészet és képzőművészet bölcsői lehetnek.
Falun nőttem fel, gyermekkorom első emlékei a házunkhoz kötődnek. Később aztán jól megismertem a falut, emlékeimben leginkább a járda töredezettsége maradt meg, ahol bukdácsolva, fejlehajtva görbedtünk iskolából menet és jövet. Az iskoláról a sötét jut eszembe, az ablakok homálya, és az olajos padló, annak is főként a szaga. A környékbeli erdőkről, amibe évente többször is bevittek minket, leginkább csak érzésekben beszélhetek. Az elveszettség, a félelem szimbólumává vált számomra a nyirkos, gombaszagú erdő, a tátongó rókalyukak a löszfalban. Már a felnőttkor határán ismertem meg igazából azt a távlatot, ami a tájat jelenti. Letekinteni minden sietség nélkül a Köves hegyről, erdőborította dombokat, nyugatra pedig a Kisalföld térképszerű rajzolatát látni. Tiszta levegőben Pannonhalmát és távolabb Győrt is kivehette jól az ember szeme. De a szülőhely ma sem több, mint a lábam alatti töredezett járda látványa, fűcsomók és kavicsok, gyermekláncfű tör utat magának a beton között.
Valami megtermékenyül az ifjú tehetség szívében és szellemében. Létezik egy közeg, ami közvetíti az alkotás fontosságát. Hogy mi késztette Berzsenyit a maga helyén előzmények nélküli költői pályára, ezt ma már nem tudjuk, talán csak sejteni lehet, hogy ugyanaz a köznemesi társadalom, amely Kölcseyt és koruk más alkotóit elindította. Olvasó, intellektuális élményre kiéhezett emberek közössége volt ez, ahol egy édesanya esténként Vörösmartyt olvasott fel gyermekének néhány évtizeddel később egy poros faluban. Ezt a kisfiút Thaly Kálmánnak hívták, őt is ugyanaz a környezet indította el. Kemenesalja, Szatmár vagy Csep – mintha ugyanaz a hely lenne, valójában többszáz kilométeres távolság választja el őket egymástól. A szellem ugyanaz volt. Ám, míg Berzsenyi mélabúja nem tudta elviselni Kölcsey korszakhatáros kritikáját, és a kemenesaljai költő többet verset nem írt, addig Kölcsey szintén mélabúra hajló természete nem kapott tápot. Ezt jelenti a genius loci. A ligetes, mocsaras Szatmár népe a kálvinizmus szigorú felelősségtudatával viselte a művészi küldetést is, egy zsoltáros ember nem engedhetett az önsajnálatnak.
Miért érezzük mégis mindig úgy, hogy a hely szelleme kihat a tehetség szellemiségére? Nem lehetséges inkább, hogy a születési hely olykor gátol és fojtogat, fölös terheket tesz az alkotóra? Poros falvak, libaszar az ösvényen, vagy a ferencvárosi bérház, a mosószóda fojtó gőze, kádár-kori szürke egyhangúság, gyárvárosok sivár reménytelensége. Nem inkább az Úr Isten kegyelme az, hogy ott is támaszt nemzetre, lélekre ható nagyságokat, ahol emberileg nézve esélye sem lenne a zseninek? Nem inkább a Nagy Elrendelő akarata az, hogy az árnyas ligetben, a madárcsicsergést hallgatva ne andalodjon és lustuljon el egy ifjú Berzsenyi, vagy egy önmagával is szigorú Kölcsey a komoly, felnőtt politikai munkán kívül verset írjon? Hogy az Érmelléken, amiről oly keveset lehet amúgy mondani, megszülessen egy Ady Endre? Hogy a kilencedik kerületben felnőjön a legzseniálisabb magyar költő?
Miért emlegetjük hát mégis a genius locit? Létezik-e egyáltalán? Létezik, hiszen beszélünk róla, érezzük jelentőségét. Érezzük, mert a szellemi óriások hatása táplálja tudatunkat. Emlékezünk róluk, megpróbáljuk önmagunk számára értelmezhetővé tenni művészetüket, igyekszünk átérezni létük alapkérdéseit, s közben mindezt képtelen vagyunk elvonatkoztatni azoktól a helyektől, azoktól a tárgyi emlékektől, amelyek hozzájuk fűződnek. Miközben pedig emlékezünk, önmagunkat is megjelenítjük ebben a képzeletbeli tájban. Ahogy Babits ismert sorai mondják (egy teljesen ismeretlen versdrámájából): „És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek.” Valahogy így van ez a költői tájjal is.  Az emlékező, a méltató saját lelki táját vetíti ki, amit már rég megtermékenyített a művészet, az előd műve. És akinek szép a lelkében a táj, az látja a más táját is szépnek... A Hermann Hesse-i Seelenlandschaft szó szépen ráhangolódik minderre. A Seelenlandschaft szót lelki tájékként próbálják fordítani, de valójában többről van szó, egy belső, nem reális világról, amelyben a személyiség és a tudat, a lelki fejlődés különböző szintjei egy szimbolikus térben mutatkoznak meg. Valahol a genius loci is egy ilyen tér, csakhogy színterét egy nagyon is reális tér, a pillanatonként változó táj és az emberi környezet határozza meg. Így lett Kemesalja egy mitikus költői táj, ahol napfénytől aranyló lomb alatt az élénk alkotói képzelet oly sok mindent láthat meg.