Látogatása első napján Bálint Benczédi Ferenccel, a Magyar Unitárius Egyház püspökével, Csűri Istvánnal, a királyhágómelléki református egyházkerület püspökével, Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével és Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel folytatott megbeszélést. A miniszter elmondta, hogy az egyházi vezetők aggodalmukat fejezték ki egyrészt a visszaszolgáltatási folyamatban felmerülő késedelmek miatt, másrészt amiatt, mert úgy érzik, hogy egyes visszaadott egyházi ingatlanok esetében az egyházak is jogtalanul "áldozatul esnek" a romániai korrupció-ellenes küzdelemnek. Utóbbira példaként említette a Székely Mikó Kollégium ügyét.

A magyar egyházi ingatlanok helyzete Romániában – transzindex.ro

Szeretem öreg emberek régi történeteit. Magát a módot is, ahogy mesélnek. Egyre kevesebb van belőlük, elfelejtve eldugott falvak csendjében. Lassan szemet vet rájuk is a kaszás, de akik még vannak, az ősi ösztön erejével és az élet természetességével adják tovább elmúlt idők elmúlt történeteit, amelyek mégis ismerősek, s nem ritkán felemelőek, mint népmesék mellőzöttségre ítélt hőseinek sorsa.

Otthon voltam a szülőfalumban. Nagyapám áldásos munkája révén épp nekem jutott az örömmel és keserves verejtékkel 1935-ben épült ház, amit akkor már négy gyermek megléte mellett építettek nagyanyámmal. A dombon álló impozánsnak is mondható fatornácos ház egyszerre az idő tanúja és egy Istenben bízó ötgyermekes család (merthogy édesanyám késői ötödiknek került a gyermekek sorába) szorgalmának bizonyítéka. Otthon vagyok, miként gyermekeim is, akik évente egyszer, nyaranta vetődnek az ősök örökségébe. Metszésre vár tavaszonként a szőlő, gondozásra a több mint félévszázados pónyik és szegespárizs a kertben, no meg az azóta oda telepítgetett újabb gyümölcsfák. A telek alatti szomszédok épp pityókát ültetnek. Az ott segítkező Pista bátyám látja, amint ágaskodom a lugason, közelebb jön a munka szünetében.

- Tiéd ez fiam? – kérdezi, majd folytatja is anélkül, hogy feleletre várna, - jól ismertem apódot*, ő mesélte a történetet, igaz vót, tőle halottam!

(Történt mindez valamikor 1921-22-ben, Trianon után).

Mikor Halmágyi Árpád bátyámmal együtt béhítták koncsentrára** Bukarestbe, elmentek Balázsfalváig vonattal. Szöngyörgyön (Erdőszentgyörgy) csatlakozott hezzájuk két bözödi ember is, akik ugyancsak oda mentek. No, megérkeztek Balázsfalvára, de a csatlakozásig volt még vagy félóra. Bémentek a kocsmába, s kértek egy liter bort. Leültek a sarokba, iddogálni kezdték, s keservükbe dudorászni is, merthogy mi lesz velük, ők se tudták. De a kötelesség az kötelesség ugye.

Hanem amint isszák a bort, s beszélgetnek, a szomszéd asztalnál ülnek valami románok, ötön. S ahogy hallják a magyar beszédet, átkiált az egyik:

- Ungurii, taci!***

Hát ugye, nem tudtak egy szót se románul, nem értették, nem is vették figyelembe, hanem mindjárt oda vágtak közijük egy poharat. Erre Árpád bátyom vissza a borosüveget. Na, erre osztán kelnek fel a románok az asztaltól, mind az ötön. Apódék, mesélte ő, bé a sarokba. Féltek, hogy mi lesz. Ők négyen, a románok ötön. De apód, ugye – emlékszel rea kedves, mondja Pista bátyám - nem vót erős ember. A két bözödi is olyan amilyen. No, bé a sarokba. Hanem Árpád bátyám, - tudod, olyan magos vót mint te, csak egy kicsit vállasabb – vette a széket, ami alatta vót, s béverte mind az ötöt az asztal alá. Apód mesélte, hogy ők sírtak a sarokban, mi lesz itt? Mi lesz velünk? Ezek megölnek. A románok nyitották a bicskát az asztal alól, de ahogy búttak ki, Árpád bátyám úgy verte őket a székkel. Közbe kiürült a kocsma. Bátyám egyedül győzte, ahogy álltak vóna fel, úgy ütött. Egyszer csak kiáltsák:

- Béjött a vonat!

Na, most kellene menni, de hogy? Árpád bátyám kiáltott apódéknak:

- Vigyétek a hátizsákot, gyorsan!

 Szegény világ vót akkor, egy zsáknak megkötötték a két csúpját, s a száját, az vót a hátizsák. No, de apódék vitték az Árpád bátyám zsákját is, szinte bőgve kifelé a kocsmaajtón.

Árpád bátyám aztán bévágta a késsel hadonászók közé az asztalt. Meghátráltak. Addig a székkel ő az ajtóba állt. Nézett hátrafelé, s míg apódék nem ültek fel, addig ütött az ajtóba. Utána seggelt (hátrafelé ment lassan) a vonat felé, de a szék a kezibe. Mindenki nézte őket. Hadonásztak eléggé a románok a bicskával, de nem tudták elérni. Már fütyölt a vonat, amikor fellépett a vagon lépcsőjire. Bévágta közijük a széket, s a nagy patkós bakanccsal még rugdosott lefelé. Eléggé próbálták elérni, de nem tudták, úgyhogy bémentek osztán Bukarestbe.

-Így vót ez fiam, ilyen betyár vót az én nagybátyám. S ez igaz vót, mert apód mesélte.

Egy újabb töredékfoszlány nagyapámról, s egy régi világból, amit hallottam. Kértem Pista bátyámat, várjon egy pillanatig, bementem, töltöttem egy pohárt bort, kivittem, s átnyújtottam a kerítésen.

-Isten áldjon meg fiam családoddal együtt, hogy használhassátok egészségben ezt a házat, amikor vajeccer hazajösztök!

Elővettem az „okostelefont”, megkértem, mesélné el újra a történetet. Újramesélte, meg is van a felvétel, de valahogy abból a második mesélésből hiányzott valami. A spontaneitás. A bizalom mélysége, merthogy a régi emberek nem adják ki magukat csak úgy a világnak.

S mégis jó volt hallani nemcsak egy régi történetet, hanem egy magatartásformát az önbecsülésről.

Amikor még fontos volt, hogy ne más mondja meg, hogy kik vagyunk, és mit gondoljunk a világról.

 

(*apó: nagyapa

**koncsentra: sorozás, itt tartalékososok katonai szolgálata

***Ejtsd: unguri tács, jelentése: a magyarok hallgassanak, szlengesebben: a magyaroknak kuss!)